A magát egyedüliként liberálisnak nevező honi politikai alakulatnak a létezés peremére szorulásával valójában nem kizárólag egy párt, hanem egy szellemi irányzat is elveszíti politikai értelemben vett jelenvalóságát Magyarországon. Ez a szellemi irányzat pedig a nyugati 1968 és annak szellemi öröksége.
Rögtön szögezzük is le, hogy ’68-nak a vasfüggöny boldogtalanabbik felén is nagyon számottevő, önmagán túlmutató öröksége van. Ez a „prágai tavasz” eseményeiből, valamint a Varsói Szerződés tagállamainak az azt követő katonai beavatkozásából következik. Kelet-közép Európában a ’68-as örökség valójában az egyén felszabadítása a hatalom kényszeres kollektivizálásával, erőszakos uniformizálásával szemben. Ebben a térségben a szabadság elsősorban a valamire való szabadságot, legfőképpen az értékválasztás szabadságát jelentette (volna) a hatalom kizárólagos értékítéletével szemben.
A ’68-as gondolatnak Nyugat-Európában a gyökeresen más társadalmi-politikai kontextus miatt egész eltérő értelmezése született. Európa boldogabbik felén zsarnoki elnyomás híján értelmetlen lett volna a hatalommal szemben a szabad értékválasztásért lázadni. Ahol következmények nélkül lehet a szólás- és a vallásszabadságot gyakorolni, ahol az egyén értékválasztását a regnáló hatalom nem kommentálja s legfőképpen nem kívánja semmilyen eszközzel befolyásolni, ott Che Guevara és Mao arcképével felvonulni, vörös csillagot tűzfalakra festeni, a létező kapitalizmus minden előnyével-hátrányával együtt élve az Internacionálét énekelni önmagában felettébb komikus. (Pláne a szuronyokkal és gumibotokkal őrzött szocialista tömb felől nézve).
Nyugaton az ellenállás céltáblái így a polgári társadalom hagyományos értékei lettek. A nyugati hatvannyolcasok az individuum teljes felszabadítását hirdették mindennemű hagyománnyal, beidegződéssel, konvencióval szemben. Az ő meggyőződésük szerint a szabadság – szemben a kelet-közép európai szabadságértelmezéssel – a valamitől való szabadság, tehát a függetlenség. Az egyén totális függetlensége a nemi szerepektől, a társadalmi osztálytudattól, a hagyományos viselkedési formáktól, a fogyasztói társadalomtól (amely mindettől függetlenül nem nevezhető az emberi élet csúcsminőségének), valamint a polgári társadalom olyan szerves közösségeitől, mint például a család.
A napjainkra gyakorlatilag megvalósuló nyugati ’68-as célokban azonban fogantatásuktól kezdve benne foglaltatott a lesújtó következmény: az egyén teljes elmagányosodása, amely végső soron a dekadencia, az önpusztító életformák, így a kábítószerek és az alkoholizmus világa felé vezet. Az ember ugyanis alapvetően közösségi lény; az egyén elsősorban valamely közösséghez tartozás útján élheti meg azokat az érzéseket, amelyek valójában emberré teszik.
Természetes, hogy annak a közösségnek vagy közösségeknek a kiválasztása, amelyekhez az egyén tartozni kíván, kizárólag privát döntésének, egyéni értékválasztásának eredménye lehet. A sehova sem tartozásnak ugyanis nem a hatalom felkent megmondóembereinek szándéka szerint kényszerített eszközök útján létrejött közösségek az opponensei, – nevezzék azokat akár úttörőmozgalomnak, KISZ-nek, szakszervezetnek, állampártnak és így tovább – hanem kizárólag a szabad polgárok bizonyos szabadon választott értékek és közös célok mentén megvalósuló összefogása. Ez Kelet-Közép-Európa ’68-ának és a rendszerváltozásoknak egyaránt nagy tanulsága.
Amikor szűk húsz esztendővel a „prágai tavasz” után a nyugatról importált ’68-as gondolat teret nyert a létező szocializmust korábban balról bíráló egykori maoisták között, a pártállam lebontásának szándéka és a hatvannyolcas szellem parttalan szabadságvágya kéz a kézben küzdött a hatalommal szemben – valljuk be, nem is éppen sikertelenül.
Azonban ami kitűnő szellemi eszköz volt arra, hogy más gyökerekből táplálkozó rendszerváltó irányzatokkal összefogva a társadalom józan része által pokolba kívánt szocialista rendszert lerombolja, lényegéből fakadóan alkalmatlan arra, hogy a romokon új értéket teremtsen. Parttalan szabadossággal, legálisan szívható spanglikkal, történelmi sebek újra- és újra feltépésével, a polgári erényekkel és a társadalmi józansággal szembeni értelmetlen és dacos lázadással nem lehet demokráciát építeni.
Márpedig Magyarországnak két évtizeddel a szocialista diktatúra után már nem rombolásra, hanem mielőbb megkezdődő békés építkezésre lesz szüksége. Ebben az építkezésben pedig nélkülözhetetlenek lesznek a szabad polgárok önkéntes felelősségvállalásán alapuló közösségek is.
S végezetül azt se felejtsük el, hogy az eddig említettek mellett a hazai liberalizmus önálló képviseletének várható megszűnése egyenes és ésszerű következménye annak, hogy a konzervativizmus mára Európa-szerte, így hazánkban is integrálta a klasszikus liberalizmus olyan sarokpontjait, mint például az emberi jogok iránti érzékenységet, a jogállamiság és a demokrácia iránti maximális elkötelezettséget, illetve a szabadság és szolidaritás kettősségét, tehát a kapitalizmus szociális dimenziójának etikai kérdéseire való válaszok keresését is.
A fentiek szellemében tehát bátran kijelenthetjük, hogy a ’68-as gyökerű anarchisztikus liberalizmus felfogás hazánk egén is pusztán hullócsillagnak bizonyult.
A ’68-as gondolatnak Nyugat-Európában a gyökeresen más társadalmi-politikai kontextus miatt egész eltérő értelmezése született. Európa boldogabbik felén zsarnoki elnyomás híján értelmetlen lett volna a hatalommal szemben a szabad értékválasztásért lázadni. Ahol következmények nélkül lehet a szólás- és a vallásszabadságot gyakorolni, ahol az egyén értékválasztását a regnáló hatalom nem kommentálja s legfőképpen nem kívánja semmilyen eszközzel befolyásolni, ott Che Guevara és Mao arcképével felvonulni, vörös csillagot tűzfalakra festeni, a létező kapitalizmus minden előnyével-hátrányával együtt élve az Internacionálét énekelni önmagában felettébb komikus. (Pláne a szuronyokkal és gumibotokkal őrzött szocialista tömb felől nézve).
Nyugaton az ellenállás céltáblái így a polgári társadalom hagyományos értékei lettek. A nyugati hatvannyolcasok az individuum teljes felszabadítását hirdették mindennemű hagyománnyal, beidegződéssel, konvencióval szemben. Az ő meggyőződésük szerint a szabadság – szemben a kelet-közép európai szabadságértelmezéssel – a valamitől való szabadság, tehát a függetlenség. Az egyén totális függetlensége a nemi szerepektől, a társadalmi osztálytudattól, a hagyományos viselkedési formáktól, a fogyasztói társadalomtól (amely mindettől függetlenül nem nevezhető az emberi élet csúcsminőségének), valamint a polgári társadalom olyan szerves közösségeitől, mint például a család.
A napjainkra gyakorlatilag megvalósuló nyugati ’68-as célokban azonban fogantatásuktól kezdve benne foglaltatott a lesújtó következmény: az egyén teljes elmagányosodása, amely végső soron a dekadencia, az önpusztító életformák, így a kábítószerek és az alkoholizmus világa felé vezet. Az ember ugyanis alapvetően közösségi lény; az egyén elsősorban valamely közösséghez tartozás útján élheti meg azokat az érzéseket, amelyek valójában emberré teszik.
Természetes, hogy annak a közösségnek vagy közösségeknek a kiválasztása, amelyekhez az egyén tartozni kíván, kizárólag privát döntésének, egyéni értékválasztásának eredménye lehet. A sehova sem tartozásnak ugyanis nem a hatalom felkent megmondóembereinek szándéka szerint kényszerített eszközök útján létrejött közösségek az opponensei, – nevezzék azokat akár úttörőmozgalomnak, KISZ-nek, szakszervezetnek, állampártnak és így tovább – hanem kizárólag a szabad polgárok bizonyos szabadon választott értékek és közös célok mentén megvalósuló összefogása. Ez Kelet-Közép-Európa ’68-ának és a rendszerváltozásoknak egyaránt nagy tanulsága.
Amikor szűk húsz esztendővel a „prágai tavasz” után a nyugatról importált ’68-as gondolat teret nyert a létező szocializmust korábban balról bíráló egykori maoisták között, a pártállam lebontásának szándéka és a hatvannyolcas szellem parttalan szabadságvágya kéz a kézben küzdött a hatalommal szemben – valljuk be, nem is éppen sikertelenül.
Azonban ami kitűnő szellemi eszköz volt arra, hogy más gyökerekből táplálkozó rendszerváltó irányzatokkal összefogva a társadalom józan része által pokolba kívánt szocialista rendszert lerombolja, lényegéből fakadóan alkalmatlan arra, hogy a romokon új értéket teremtsen. Parttalan szabadossággal, legálisan szívható spanglikkal, történelmi sebek újra- és újra feltépésével, a polgári erényekkel és a társadalmi józansággal szembeni értelmetlen és dacos lázadással nem lehet demokráciát építeni.
Márpedig Magyarországnak két évtizeddel a szocialista diktatúra után már nem rombolásra, hanem mielőbb megkezdődő békés építkezésre lesz szüksége. Ebben az építkezésben pedig nélkülözhetetlenek lesznek a szabad polgárok önkéntes felelősségvállalásán alapuló közösségek is.
S végezetül azt se felejtsük el, hogy az eddig említettek mellett a hazai liberalizmus önálló képviseletének várható megszűnése egyenes és ésszerű következménye annak, hogy a konzervativizmus mára Európa-szerte, így hazánkban is integrálta a klasszikus liberalizmus olyan sarokpontjait, mint például az emberi jogok iránti érzékenységet, a jogállamiság és a demokrácia iránti maximális elkötelezettséget, illetve a szabadság és szolidaritás kettősségét, tehát a kapitalizmus szociális dimenziójának etikai kérdéseire való válaszok keresését is.
A fentiek szellemében tehát bátran kijelenthetjük, hogy a ’68-as gyökerű anarchisztikus liberalizmus felfogás hazánk egén is pusztán hullócsillagnak bizonyult.
Chladek Tibor
