Albert Schweitzer nevezte a hadisírokat a béke követeinek. Magyarország e kijelentés alapján a világ legbékésebb helye kellene, hogy legyen, mivel nemzetünknek számtalan békekövetként megjeleníthető hadisírja van már ezer esztendős történelme folyományaként. Letörtük a kunokat, a besenyőket, az alánokat. Megvívtunk a tatárokkal, majd évszázadokon át birkóztunk a törökkel több kevesebb sikerrel. Árpád-házi szent királyaink, az Anjou lovagkirályok és a Hunyadiak idejében még dicsőségben magasodott a magyarság Európa többi nemzete fölé, aztán jött a török majd a Habsburg hódoltság, amelyek közül az utóbbi belekényszerített minket egy olyan háborúba, amely Mohács mellett a nemzet másik legnagyobb sorstragédiájába torkollott, a trianoni békekötésbe, amely szétszabdalta a kontinens legelső központosított keresztény országát, Magyarországot, és odadobta a Szent Korona területeinek kétharmadát olyan nemzeteknek, amelyek mindig is a magyarságtól kapták meg a túléléshez a lehetőséget. Elmondhatjuk tehát, hogy az első világháború – amelyről akkor még senki sem sejtette, hogy számozni kell majd -, legnagyobb vesztese éppen az a Magyarország volt, aki nem is akart részt venni a háborúban, csak a Habsburgok hajtották bele.1914 nyarán kitört a Nagy Háború, ami – az elképzelések szerint – valamennyi háború végét kellett hogy jelentse. Persze mi már tudjuk, hogy még ugyanabban az évszázadban követte egy másik, egy sokkal borzalmasabb, de ezt a háborút még a tömegek ünnepelve fogadták, mert bíztak abban, hogy a háború lehetőséget nyújt a valós vagy vélt politikai és gazdasági sérelmek orvoslására.
A hadkötelesek lelkesen tettek eleget a mozgósítási parancsnak: akkor még senki sem számított arra, milyen borzalmasak lesznek majd a küzdelmek. Persze, azt mindenki sejtette, hogy lesznek majd sebesültek, meg talán halottak is. De abban is bíztak, hogy nem ők esnek áldozatul. Aztán, ha majd kitüntetésekkel dekorálva leszerelnek és hazatérnek, a kandalló előtt ülve – amúgy Háry Jánososan – mesélhetik unokáiknak a háborús történeteket…Az 1914-1918 között vívott Nagy Háborúban az Osztrák-Magyar Monarchia 51 millió lakosából 9 millió katona vonult be hadi szolgálatra, a történelmi Magyarország területéről 3 millió 800 ezer. Magyarország embervesztesége halottakban 660 ezer főre tehető, ehhez még hozzá kell számítani azt a 800 ezer súlyos sebesültet, aki az elszenvedett sérülések következtében munka- és keresőképtelenné vált.
Egy egész nemzedék került fakeresztek alá, az egész nemzet lett tövig visszavágva... A kor legnagyobb művészei, alkotói hamar ráébredtek, hogy ez a háború más, mint a korábbiak voltak. Kevesebb az értelem, és több a vér, mint eddig bármelyik küzdelemben. Babits Mihály is megfogalmazta a háborúról, a háború ellenében gondolatait A Húsvét előtt című versében, amelyet a kiadás után az államhatalom bezúzatott, mert nem tűrte, hogy bárki is a háború ellen emelje fel a szavát.
S ha kiszakad ajkam, akkor is,
e vad, vad március évadán,
izgatva bellül az izgatott
fákkal, a harci márciusi
inni való
sós, vérizü széltől részegen,
a felleg alatt,
sodrában a szörnyü malomnak:
ha szétszakad ajkam, akkor is,
ha vérbe lábbad a dallal és
magam sem hallva a nagy Malom
zugásán át, dalomnak izét
a kinnak izén
tudnám csak érzeni, akkor is
- mennyi a vér! -
szakadjon a véres ének!
Van most dicsérni hősöket, Istenem!
A háború – amelyet gyors lefolyásúnak reméltek, befejezését pedig még azon év őszére, „… mire a falevelek lehullanak” jósolták – már az első néhány hónapban olyan óriási emberáldozatokat követelt a hadban álló felektől, amilyenekre az emberiség addig történelme során még nem volt példa. Ezt tapasztalván Magyarországon már 1914 őszén belátták: a társadalomnak kötelessége, hogy a Hazáért életüket feláldozó katonák emlékét megőrizze. Megalakult a Hősök Emlékét Megörökítő Országos Bizottság (HEMOB). Szervezete 1916-ra elérte, hogy a Honvédelmi Minisztérium által felállítandó emlékművekről alkotott véleményét figyelembe vették, 1916 végére pedig saját emlékműterv-gyűjteményt adhatott ki.
1917 tavaszán az országgyűlés elfogadta a most dúló háborúban a hazáért küzdő hősök emlékének megörökítéséről szóló 1917:VIII. törvénycikket. A törvénycikk kimondja:
„… Minden község (város) anyagi erejének megfelelő, méltó emléken örökítse meg mindazoknak nevét, akik lakói közül a most dúló háborúban a hazáért életüket áldozták fel.”
A törvényben megtalálhatóak voltak az alábbi gondolatok is:
„A magyar nemzet mélységes szeretettel, magasztaló elismeréssel és hálával emlékezik meg azokról a hős fiairól, akik az 1914-1918. évi világháború alatt a Hazáért vívott súlyos küzdelmekben a magyar nemzetnek dicsőséget és hírnevet szerezve életüket áldozták föl. A nemzet soha el nem múló hálája és elismerése jeléül az élő és jövendő nemzedékek hősi halottainak dicsőségére minden esztendő május havának utolsó vasárnapját nemzeti ünneppé avatja. Ezt az ünnepnapot – mint a »Hősök Emlékünnepét« – a magyar nemzet mindenkor a hősi halottak emlékének szenteli.”
„... a magyar csapatok által példátlanul álló halálmegvetéssel megvívott diadalmas harcok egész sorozatát; azokat a hősöket, akiknek nevei, azokat a csapatokat, amelyeknek haditettei aranybetűkkel vannak megörökítve a történelem véres lapjain, és amelyek a napnál fényesebben ragyogják be a dicsőség sugarával a múltat és a jövőt.”
A magyar nemzet már számtalanszor áldozta vérét a legkülönbözőbb háborúkban, az I. világháború azonban valamelyest eltért az addigiaktól. Magyarország ebbe a háborúba nem önként lépett be, hanem az Osztrák-Magyar Monarchia egyik tagállamaként. Mindettől függetlenül példátlan büntetést kapott a történelmi Magyarország az első világháborús szerepvállalásáért. Az úgynevezett ki-antant államok megosztoztak a koncon, a több mint ezer esztendős Magyarországon. Az ország lakosságának és területének kétharmadát elveszítette a trianoni békekötés alkalmával, amely mind a mai napig fájó sebet ejtett a nemzet és az ország testén és lelkén. Mindehhez hozzájárultak a háborús veszteségek, amelyek tovább súlyosbították az ország egyébként is nehéz helyzetét.
Még javában folytak az I. világháború harcai, amikor már megszületett a világtörténelem talán két legnagyobb szörnyetege, akik alig húsz esztendővel az első nagy háború lezárása után úgy döntöttek, hogy felosztják egymás közt a világot. A Molotov-Ribbentrop egyezmény után Európa nyugatról Hitler, míg keletről Sztálin rémuralmának prése közé szorult, amelyet leginkább a kontinens közepén álló országai sínylettek meg. Gondoljunk csak Lengyelországra, amelyet a két éhes fenevad valósággal szétmarcangolt. De nem járt jobban Magyarország sem. A háború alatt a németek prédálták, majd utána négy évtizedig a szovjetek martalékául dobtak minket. A II. világháború alatt számtalan magyar katona vesztette életét. A legszörnyűbb esemény mégis a Don-kanyarnál történt ütközet volt, amikor a német csapatok, hogy fedezzék a visszavonulásukat, a magyar csapatokat hagyták ott fegyver és ellátmány nélkül az orosz tankok előtt. Alig két nap alatt közel 140.000 ember vesztette életét vagy esett hosszú évekre fogságba a 2. magyar hadseregből. 1943. január 12-én - részben ugyanezzel a céllal, részben a Voronyezs elleni támadás előkészületeként - a 2. magyar hadsereg által védett 200 km hosszú Don-menti terepszakaszon is támadásba lendültek a jelentős páncélos erőkkel támogatott szovjet hadosztályok. A túlerejű offenzíva már az első napokban több helyen áttörte a hiányosan fölszerelt magyar csapatok védővonalát. Az eredetileg több, mint kétszázezres magyar hadsereg, amely már az előző hónapok hídfőcsatáiban is jelentős veszteségeket szenvedett (25-30 ezer fő), hatékony légierő és légvédelem, kellő számú páncélos-egység és páncélos-elhárító fegyver hiányában - de egyéb hadieszközökben és ellátmányban is problémákkal küszködve - fokozatosan tért vesztett, darabokra szakadt, megsemmisült. A kemény hidegben megfelelő téli ruházat nélkül harcoló, majd visszavonuló, menekülő katonákat az ellenséges golyókon kívül a fagy is tizedelte: Több tízezren maradtak holtan a hófödte csatatereken. Ezeknek a napoknak a története a magyar hadtörténelem legszomorúbb fejezetei közé tartozik.
Magyarországnak nem volt - közvetlen - oka a Szovjetunió elleni hadbalépésre. A politikai vezetés döntését az a meggyőződés motiválta, hogy az első és második bécsi konferencián német támogatással visszakerült területek, Felvidék és Észak-Erdély megtartásához szükség van a németek további jóindulatára. A háború első szakaszában ehhez egy jelképes fegyveres támogatás is elegendőnek látszott, a moszkvai csata után azonban megváltozott a helyzet. A németek most már egy teljes hadsereg kiküldését követelték, és a mind erősebben hangoztatott román „kontra-revíziós" igények miatt - most ők követelték vissza Észak-Erdélyt - a magyar kormány nem merte megtagadni a kérést. És ennek volt többek közt köszönhető a Don-kanyarban történt katasztrófa.
De az urivi és a voronyezsi ütközeten kívül számtalan olyan háborús esemény volt még, amelyben magyar katonák vesztették életüket.
A II. világháború évei alatt szinte nem volt olyan család az országban, amelyben ne lett volna veszteség, és nem akadt szinte olyan ember, aki ne vesztette volna el valamely hozzátartozóját. Van, akit az orosz vagy a német fegyverekből kiszáguldó lövedékek öltek meg, és voltak olyanok, akiket az orosz tél, a hideg, az éhség és fagy pusztított el. Nincs olyan település, amelyben ne találkoznánk olyan emlékművel vagy emléktáblával, ahol a világháborús áldozatokat sorolják fel. Nincs ez máshogy Békésen sem, ahol most is megemlékezünk azokról a hősökről, akik az első vagy a második világháborúban vesztették életüket. Nagyapáink, dédapáink voltak ők, akik ugyanolyan álmokkal és vágyakkal fogtak neki az életüknek, mint mi, ugyanolyan gondolatok indították őket útra reggelente, ők is szerelmesek voltak, ők is családra, gyermekekre, békességre vágytak, és ott érte őket a halál valahol egy távoli orosz jégmezőn. A testükkel együtt meghaltak az álmaik, vágyaik is, és üresség támadt nélkülük az itthon maradottak szívében. Ez a háború igazi borzalma a közvetlen veszteségen túl.
A háború után még több borzalom várt a magyarságra. Egyrészről kollektív bűnösséggel vádolták a nemzetet, amelyet még egyes szomszédos országok mind a mai napig nem töröltek ki a törvénykezésükből. Elég, ha csak a benesi-dekrétumokra gondolunk, amely az európai jogalkotás egyik szégyenfoltjának tekinthető. Másrészről odadobtak minket a szovjeteknek, amelynek az utóhatásait még ma is érzékelhetjük szinte nap mint nap.
De a magyarság akkor és ezek után is talpra tudott állni, hogy mindmáig megemlékezhessen hőseiről, azokról, akik a történelmünk során életüket áldoztak a hazáért, Magyarországért, a Szent Koronáért. Emlékezzünk most mi is ezekről a hősökről a hősök napja alkalmából, idézzük magunk elé dicső alakjukat, hiszen nagyapáink, dédapáink ők, akik bátran védték a hazát a mégoly értelmetlen háborúkban is.
