"Nincs esély arra, hogy ez a konglomerátum (amely egyre kisebb, de van és még mindig mérhető a beágyazottsága) a maga liberális attitűdjein változtasson. Ez a párt az 1994-es Békesi, Vitányi árulástól kezdve nem volt baloldali párt. Csak reméltük, hogy visszaterelhető a baloldali útra."
A szocialisták zsákutcában címmel közölt elemzést az MSZP „harmadikutas", reformkörös hagyományú belső ellenzékéről Pelle János a hvg.hu-n. A szerző úgy véli: „nagy ára volt annak, hogy, hogy az MSZP a rendszerváltás után még közel két évtizedig »óriáspárt« maradt, jórészt birtokolva és felhasználva az elődpárt, az MSZMP infrastruktúráját, vagyonát és kapcsolatrendszerét". És idéz egy régi reformköröst, Novák Zoltánt, aki 2005-ös munkájában (Az MSZP Budapesti reformköre - A reformköri mozgalom szerepe a magyarországi rendszerváltásban) így írt az állampárt utolsó és egyben az utódpárt első, 1989 októberi kongresszusáról: „Az MSZMP/MSZP kongresszusán a reformköri mozgalom - támogatóival együtt - többségbe került, tehát elfoglalta a pártot; most már ténylegesen minden lehetőségünk megvolt, hogy hirdetett elveink és az ezt eddig megvalósító cselekedeteink alapján tevékenykedjünk továbbra is.
E helyett azonban már az új párt születésénél, annak jellege és céljai meghatározásánál, elnöksége megválasztásánál - mintha a mozgalom meg sem született volna, mintha emlékezetkiesés által céljainkat teljesen elfelejtettük volna - minden a régi, antidemokratikus módon ismétlődött meg: még meg sem választottuk vezetőinket, máris parasztokká tettek bennünket sakktáblájukon.
A Reformszövetségi küldöttek tettek néhány bátortalan kísérletet a főrendező, Nyers Rezső megfékezésére. Így például felmerült, hogy Pozsgay Imre legyen a párt elnöke, vagy Nyers mellett Németh Miklós és Pozsgay Imre elnökhelyettesek legyenek, de ezzel együtt is azt kell mondanom, hogy a reformköri mozgalom reformszocialista irányzatának kongresszusi küldötté választott képviselői a mozgalom addig elért eredményeihez és kivívott tekintélyéhez képest méltatlanul viselkedtek. Politikai »nyusziként« meglapultak, egyes vezetőik saját pecsenyéjüket sütögették, ahelyett, hogy a mozgalom érdekeit határozottan érvényre juttatták volna. Sajnálatos, hogy a reformköri mozgalom radikális kisebbségének a képviselői kis számban voltak a kongresszuson jelen, ezért nem tudtak annak menetére jelentős befolyást gyakorolni."
|
Pelle János emlékeztet: „Van egy lidércnyomás, egy fenyegető rém, mely a magyar baloldalt már 1919 óta gyötri, de mostanra aztán végképp elhatalmasodott rajta. Ezt pedig úgy hívják: pártszakadás. Tőle rettegnek most is a szocialisták, s úgy tűnik, nem is alaptalanul: a lengyel szocialisták 2005-ös tapasztalatai arra utalnak, hogy, hogy az új, baloldali pártok alakítása a régi tagokból, a belső konfliktusok nyílt kitörése valóban a vég, vagy legalábbis a hosszan tartó hanyatlás kezdete lehet." Ugyanakkor felhívja a figyelmet: '89-ben nem volt megfelelő tömegbázisa a reformkörös szárnynak: „Az egykori »reformkörösök«" az utolsó pillanatban visszariadtak a pártszakítástól, feltehetőleg azért, mert egyetlen »nagy név« sem állt melléjük, még Pozsgay Imre sem, aki a felajánlott köztársasági elnöki pozíció fejében »kihátrált« a reformkörök mögül."
Pelle János írása komoly visszhangot váltott ki a pártellenzék tagjai körében. A Társadalompolitikai Tagozat egyik meghatározó személyisége a tagozat belső fórumán így fogalmaz: „Ki előbb, ki utóbb jött rá arra, hogy ez az MSZP nem az az MSZP mint amit korábban megálmodtunk. Vezetői arrogánsak, alkalmatlan, gyenge minőségű tevékenységet végző kétes kapcsolatok kihasználásával jutottak hatalomba. Ezt a tagság jelentős része még lelkesen támogatta is, egy másik része csendesen, de lényegét tekintve cinkosan eltűrve tudomásul vette. A fellázadt és ennek hangot is adó tagokat nemtelen eszközökkel egyszerűen eltávolította/ kizárta a Pártból az éppen regnáló hatalmat képviselők siserehada. Ezek után csodálkozik bárki is, hogy a kapuban a pártszakadás lehetősége (...)."
Majd a politikus - pártja szempontjából - még pesszimistább következtetésre jut: „Nehéz, nagyon nehéz kimondani és még fájóbb tudomásul venni, de a párt már szétszakadt. Csak még nem látszik mindenki számára egyformán. Még vannak akiknek érdeke ezt a szomorú tényt takargatni. Egzisztenciális, vélelmezhetően megszerezhető képviselői mentelmi jog mozgatja a rugókat igazán. No és a fortélyos félelem az esetleges múltban elkövetett bűnök számonkérésétől, ennek során a kemény következményektől való félelem. Pelle János még igen diszkréten igyekszik fogalmazni."
Egyúttal felveti a lehetséges kiút kérdését is: „Mi lehet a jövő a baloldal számára? Például új alapokra helyezett baloldali Pártszövetség létrehozása. Valószínűleg jelentkeznének a már regnáló, de eddig elnyomorított baloldali pártok, de létre jöhetnek újak is. Talán értelmes dolog lehetne egy egyenrangúsági alapon létrehozott nagyon kemény feltételek mentén működő igazi baloldali pártszövetség. Vadonatúj, erkölcsileg, szakmailag, emberileg kikezdhetetlen vezetők segítségével. Ahol az igazi érték a jól és eredményesen elvégzett munka.
Baloldali eszmerendszer mentén szükséges politizálni. Középpontba a munkásembert kell helyezni (ezt a fogalmat teljesen kiterjesztett értelemben használom ). Nagyon fontos az ésszerű társadalmi szolidaritás, megteremtve a leszakadó rétegeknek a felzárkózás lehetőségét.Van egy kíváló ember aki konstruktív vezetőként erre talán alkalmas is lenne. Én Róna Péterre gondolok. Tehát van kiút! De az nem a jelenlegi MSZP megreformálásán keresztül vezet sajnos."
Egy másik hozzászóló szerint 1994-ben tévesztett utat az MSZP: „Én azzal teljesen egyetértek, hogy ezzel a társasággal nem folytatható" - írja. „Nincs esély arra, hogy ez a konglomerátum (amely egyre kisebb, de van és még mindig mérhető a beágyazottsága) a maga liberális attitűdjein változtasson. Ez a párt az 1994-es Békesi, Vitányi árulástól kezdve nem volt baloldali párt. Csak reméltük, hogy visszaterelhető a baloldali útra."
A tagozat jelenlegi szerepéről és jövőjéről pedig így vélekedik: „Engem már csak a dac vezet, hogy havonta a képükbe vághassam (választmányi ülések) mindazt, amit az ügyvivő testület tálal nekem és velem. Szeretném, ha ez a nagyon is értékes társaság együtt maradna. Ha bármit lépünk közös döntés nélkül, az óhatatlanul a teljes széteséshez vezet. Ennek a tagozatnak van még feladata. Leválasztani ezekről azokat, akiknél van remény a baloldal újra építésére, valami másban. El fog jönni az a pillanat, amikor ezt, ez a közösség ki fogja mondani. Azt is, hogy csatlakozik-e valamilyen kezdeményezéshez, vagy saját maga képes integrálni az elégedetlenkedőket, a baloldal híveit."
S. M., itthon@hetivalasz.hu
