Ha a magyar népben van még életösztön, és ha ez a kormányzat még az elkövetkező őszi időszakban el nem távozik békés úton, akkor a magyar társadalom szükségképpen rohan, ha nem is a "forradalomba", de egy kiszámíthatatlanul érkező és kiszámíthatatlan következményekkel járó robbanás felé.
Ma már a politikától legtávolabb álló ember számára is nyilvánvaló, megélhető az a nyomorúságos és vérlázítóan igazságtalan helyzet, amibe ez a rendszer és ez a kormányzat a magyarságot taszította. Igaz ugyan, hogy a naponta nyilvánosságra kerülő botrányok sokasága, a már-már felfoghatatlan számok az elsíbolt, MSZP-s és SZDSZ-es vezetők, tisztségviselők által eltulajdonított közpénzekről, korrupciós úton eladott ingatlanokról, milliárdokat fölöslegesen emésztő, ugyancsak korrupcióval és hozzá nem értéssel megkezdett beruházásokról – végül is fásulttá teszik az embereket. Lassan ezt az egész őrületet úgy fogadják, mint valami természeti csapást, ami ellen nincs komoly védelem, ami ellen nem tehetünk semmit, tehát el kell viselni és túl kell élni, azután majd csak lesz valahogy.
Ez is létező lelkiállapot, és ez a lelkiállapot bénító. A kormányzati figuráknak könnyen adódik ebből a következtetés, a Gyurcsány–Kóka-féle cinizmus logikája szerint, hogy "majd lenyomjuk a torkukon", vagy ha tüntetnek, "majd hazamennek". Igen, egy bizonyos határig ezzel számolhatnak, és nyugodtan lophatnak, pusztíthatnak tovább. De hol van ez a bizonyos határ? Ez a saját zsebére "szocializálódott", idegen érdekek kiszolgálására felesküdött, amúgy sarlatán politikushad észleli-e, hogy veszélyesen megközelítette azt a határsávot, ahol az éppen önmaguk által a nép és önmaguk kasztja között telepített taposóaknák robbanni fognak? Ha ezek az aknák csak őket röpítenék a túlvilágra, az ennek a népnek tiszta haszon lenne. Csakhogy a robbanás majd öli azokat is, akik kétségbeesésükben lépnek rá erre az elaknásított területre. Értük bizony kár volna, mert ők nem okozói, ellenkezőleg, a kárvallottjai mindannak, ami itt történt. Az is lehet, hogy ennek a kormánynak és klientúrájának célja is egy ilyen robbanás előidézése, csak arra kell vigyázniuk, hogy ne ők érjenek oda először, ahol a robbanás majd bekövetkezhet.
A jól látható jelenség eszmélteti végképp az egymással ellentétes oldalon álló emberek sokaságát naponta, és kelti a jogos indulatokat, feszítve a végsőkig az egyébként is elpattanni készülő húrt.
Az egyik oldalon a végkielégítések aljas és a társadalom tisztességes tagjait megalázó dömpingje. Mit láthat az ember a tévé képernyőjén? Többek között egy jól táplált, inkább talán tohonya asszonyságot, akit menesztenek a munkahelyéről százmilliós végkielégítéssel, majd megtudjuk, hogy amint menesztették, mindjárt vissza is vették milliós fizetéssel. Azután újabb és újabb több tízmilliós végkielégítésről szólnak a hírek. Folynak a harminc-ötven milliók a senkik zsebébe. Az államkasszából, az adófizetők forintjaiból áradnak a százmilliók – a legnagyobb törvényesség jegyében, a legnagyobb erkölcstelenségek egyik folyományaként. És ezeknek az embereknek, akik a pénzt adják és akik elveszik, nem sül le a bőr a képükről. Mintha vesztüket éreznék, és még az utolsó pillanatokban fel akarnának töltekezni a káderek a nemzet vagyonából, hogy majd egy kedvezőbb időpontban visszatérjenek, biztos anyagi háttérrel – és megint pénzen, hazugságon és csaláson vett voksokkal – az olyannyira imádott hatalomba.
A másik oldalon látni ugyancsak a tévé képernyőjén az asszonyt gyermekeivel, a családot, amint éppen kilakoltatták őket a házukból, és holmijukat állítólag égetni viszik valahová. Tízezrekkel történik vagy történhet meg ez a kilakoltatás, államunk és bankjaink legnagyobb dicsőségére. Magyarország lassan a kilakoltatottak, a hajléktalanok országa lesz.
Emberek, családok életét teszik tönkre napról napra, egészen addig, amíg az utcára nem kerül a népesség fele, vagy talán nagyobbik fele, kilakoltatva, megalázva és megnyomorítva. Tarthat ez egészen addig, amíg a nép az utcára nem megy magától – de most már nem a kilakoltatottak szerencsétlenségével, nem is tüntetni, nem a Himnuszt énekelni, hanem ütni-vágni, beteljesíteni egy nagy, minden elképzelhetőnél nagyobb takarítást, elsöpörni azt a politikus- és bankársöpredéket, amelyet, még mielőtt ez bekövetkezne, magát kellene kilakoltatni. Kilakoltatni, de nemcsak az összeharácsolt, lopott, rabolt pénzen vett villáikból, hanem az országból. Talán az anyák, az asszonyok lesznek – még a férfiakat megelőzve – a kezdeményezők, mert már nem is önmagukról, hanem gyermekeikről van szó. A jövő magyarjairól, akiket most eleve koldussá, koszos rabszolgává akarnak alázni.
Biró Zoltán
