Török Mária, a csongrádi Múzsa művészeti iskola igazgatójának írása a közelmúltban elhunyt Vincze Lászlóné Huszár Klára emlékére.
Nem hittük el, de lám, szembesülni kell a valósággal: elment közülünk valaki, egy igazi pedagógus, egy igazi ember, feleség, családanya, nagymama.
Vincze Lászlóné Huszár Klára életének 54. évében, három év türelemmel viselt betegség után elhunyt.
Nincs már itt mosolygós alakjával, jóízű kacagásával, kedvességével, figyelmességével.
Olyan tanító volt, aki nemcsak tudásával, hanem emberi tartásával nevelte-okította tanítványait. Emlékeznek rá Szelevényen, ahol pályafutását kezdte, a csongrádi Gr. Széchenyi úti iskolában, ahol sok éven át tanította az alsós gyerekeket biztos, alapos tudásra, tanított és igazgatóhelyettesként dolgozott a
Múzsa művészeti iskolában.
Megérezte, hogy azon elődök munkáját, akik elkezdték a művészetek oktatását, neki folytatnia kell. A mesterektől -- mint Gál Pálné és Jámbori János -- tovább vitte, folytatta a hagyományt, így a tűzzománc-
és a kerámiaszakkört. Sok-sok gyermek járt művészeti óráira, s születtek irányításával és motiválásával az alkotások, amelyekkel tanítványai versenyeket nyertek, vagy akár csak a maguk örömére alkothattak. Kiállítások sora jelzi, hogy ő maga is alkotó ember volt.
Egyszerűsége, szerénysége, emberiessége mindnyájunknak, még ebben az oly zaklatott világban is megnyugvást jelentett: bölcsességével elsimította
a konfliktusokat, megtalálta a megfelelő megoldásokat, ezért is tisztelték, szerették, elismerték kollégái.
Elismertük mi, akik napi munkájában együtt voltunk vele, elismerték a szülők, elismerték a tanítványok...
Fájdalommal és megtörten kísértük utolsó útjára a csongrádi temetőben.
Emlékét megőrizzük!
(megjelent a Délmagyarország c. napilapban)
