Kevesen élték a kiváltságosok életét 1990 előtt. Mára a számuk megsokszorozódott. A húsz év kitermelte politikai elit – kihasználva a magyar nép lebutítottságát – tökéletesítette, hogyan kell egy államot szisztematikusan kirabolni, polgárait koldusbotra juttatni.
Az álrendszerváltás előtt nyolcszázezer kommunista elhitette velünk, hogy jön majd az álom-szocializmus, amely azonban sohasem köszöntött ránk. Mi, a többség, éltünk bele a világba, amely szinte semmit nem nyújtott nekünk; legfeljebb annyit, hogy mindenkinek volt (rosszul fizetett) munkája. Ha káder voltál, vagy jóban voltál a szakszervezetissel, elérhetted a kéthetes SZOT-beutalót, akár évente is. Sokéves várakozás után vehettél kocsit, és ha politikailag megbízható voltál, s a barátod vagy a szomszédod nem súgott be, elutazhattál Nyugatra is. Ennyi.
Mondjuk ki, ez az álrendszerváltás nekünk, magyaroknak nem sikerült. Még a vasfüggönyt is teátrális módon vágták szét. Ez már jelzés lehetett volna nekünk, hogy itt minden csak szemfényvesztés. Előre döntöttek helyettünk. A hálózat senkit és semmit nem engedett ki a kezéből. A reprivatizáció elmaradt, hiszen az elvtársak nem akartak kiköltözni a rabolt villákból, amelyekben még ma is laknak. Nekünk a lepusztult tanácsi lakások jutottak, amelyeket most jelzáloggal terhelve, szép lassan elveszítünk, vagy – ha a kormány ismételten nem hazudik, mint tette ez idáig – az önkormányzatok veszik vissza tőlünk, amit aztán bérelhetünk. De hogy miből, azt nem tudjuk. A gyárak bezárnak, a kistermelők portékáját kifosztóik vásárolják fel. A parasztság élete fabatkát sem ér. De tegyünk egy sétát a Rózsadombon: ott a bolsevizmus egykori kiszolgálói, a mai kapitalisták pofátlanul jól élnek…
Magyarok! Tudjátok-e, hogy ma minden állampolgár hárommillió forint adósságot cipel görnyedten a hátán? Be nem fizetett adók, olajszőkítés, ingatlanpanamák – nem csoda, hogy kiürült az államkassza. ’90-től az elit jelentős része tevőlegesen vett részt abban, hogy velejéig romlott, korrupciódús uzsorás világ alakulhatott ki. Alamizsnából élünk, a pucér hátsó felünkön kívül szinte semmink sincs – amink esetleg mégis maradt, azt most készülnek ellopni népnyúzóink. Be kellene látniuk: nincs tovább. Nincs már mit elvenni tőlünk.
Nincs még egy ország a világon, ahol ennyi bankot tönkretehettek a vezetőik, szinte minden következmény nélkül. Milyen lehet ezeknek a bankvezéreknek az önértékelésük? Kezdjünk el azon gondolkodni, hogyan lehetne megváltani hárommillió forintos rabszolgaságunkat azoktól, akiket pontosan ismerünk, akik az elmúlt évtizedekben mindig más álarc mögé bújtak.
A sikertelen rendőrségi vezetők magas nyugdíjuk mellett őrző-védőinkké váltak. Fehérgalléros, erőszakos bűnözők – összeszűrve a levet a politikai gátlástalanokkal – tartják kezükben az országot. Ezért nem derülhetnek ki az ügynöktartók nevei, a tartók felettesei.
Az átverés magasiskolája – tán ez az egyetlen tantárgy, amelyet eredménnyel műveltek és a holdudvarbelieknek oktatni igyekeztek. Elhittük, hogy a piacgazdaság szebb napokat hoz nekünk, de csak a koldusok és a belőlünk milliárdossá vált nagyfejűek országa lettünk. Barátkozzunk a gondolattal: saját naivitásunk és a bankvilág áldozataivá váltunk. Magyarország, téged a vesztőhelyre vezettek!
Jelenünk nincs, s ha minden így marad, a jövőnk is odalesz. Egy megoldás van: ezeknek végleg el kell tűnniük. De csak radikális elszámoltatás után. Nevezzük meg a tetteseket!
Vámos György ( MH)
