A szombat délutánom mindig a nagyszüleimé.
Ha a héten annyi tennivalóm volt is, hogy egyszer sem tudtam átmenni hozzájuk, legalább szombat délután akkor is mindig átmegyek. Ilyenkor játékosan megfednek, ha hét közben nem láttak, de igazság szerint nagyon boldogok, ha egy szem fiúunokájuk legalább ilyenkor meglátogatja őket.
Hiszen egy végigdolgozott élet után végtelenül soknak tűnhet az a huszonnégy óra, amit a munkás évtizedek során annyiszor vágyott édes semmittevéssel kell kitölteni.
Szombatonként mindig hármasban kártyázunk, és szinte kivétel nélkül nagypapám nyer a rabló römiben. Amellett, hogy nyolcvankét esztendős létére kiváló szellemi kondíciónak örvend, győzelmi szériáiban döntő szerepet játszanak az én péntek estéim is.
Mert bárki bármit szóljon is, a mai fiatalok élete elképzelhetetlen a péntek esti bulik nélkül.
Péntek esténként olcsó sört inni a Duna-parton, majd párszáz forintért szórakozóhelyre menni, hangulatos fényhatások és bömbölő zene mellett hangosan énekelni kortárs magyar rockbandák számait, kellemesen buta, fényre csúnyuló lányok társaságában tölteni az estét, kiknek nemhogy a nevére, de a szemük színére sem emlékszik az ember a megismerkedést követő reggel - maga a paradicsom.
A felnőttség kapuján dorombolva emlékezünk ilyenkor azokra az időkre, amikor még - nem is olyan régen - középiskolások voltunk, amikor "Első volt a szabadság és hogy minden szent galád /Most meg karrier, szeretők, nők meg a család."
Felnőni, és a kamaszkorból átlépni a húsz és harminc közöttiek exkluzív klubjába nem épp fájdalommentes folyamat.
Azért péntek esténként még előjön a maturálás előtti időszak szelleme.
"Csak még egyszer, csak utoljára, a sárba fekve, ordibálva/ Csak még egyszer, egy éjszakára, nyugalomban élve, nem manipulálva"
Aztán egyszer végképp fel kell nőni, és véget érnek a Duna-parti fesztelen esték.
A felnőtt kor vége felé meg jönnek a nyugdíjas évek, és nem marad más, mint a szombat délutáni kártyaparti az egy szem fiúunokával.
Aztán bekopogtat csontos kezével az elmúlás, és nem marad már meg ez sem.
Azért az én nagyapám nem fog meghalni sohasem.
Ebben azóta vagyok ilyen biztos, mióta egy idő-szagú, furcsa öregember, akit korábban életemben nem láttam, rám nézett a templomban, s így szólt: "Te csak a Déri Jóska unokája lehetsz."
Nagyapám már csak ezért sem fog meghalni soha: mert hosszú, csontos ujjai, magas homloka, görbe háta és végtelenül cinikus humora révén olyan, mint én. Jobban mondva, én vagyok olyan, mint ő.
A teológia értelemben vett örök élet megfoghatatlan, ésszel föl nem érhető, csak hittel megközelíthető elvont fogalom. De történjék bármi is a földi élet után, az ember tovább él - utódaiban.
Nincs mese. A természet furcsa játéka, hogy utódainkban akár hetedíziglen tartósítjuk jó és rossz tulajdonságainkat, testalkatunkat és jellemünket - vagy legalábbis egy részüket. Így az elmúlás fogalma tulajdonképpen nem is létezik, mert szemünk színe, ajkunk vonala, természetünk és lelki állapotunk őseink fizikai valójának megőrzése. Az ősünkig vagyunk minden ősünk, és ha nagyszüleinkre nézünk, igazzá válik a mondás: előttem az utódom.
Viszonyuljunk bárhogy is a teológiai értelemben vett örökléthez, ez a fajta ismeret mindenképpen ad egyfajta megnyugvást, miközben a múló percek felett bánkódunk.
Éppen ezért a legfontosabb, ami az ember életében megtörténhet: a gyerek.
Mert a gyerek a garancia arra, hogy folytatódik az a végtelen hosszú lánc, amelynek mi csak egy közbelső láncszemei vagyunk. Valóban, "mindenki szem a láncban."
S lehetünk milliárdosok vagy világhíresek, lehetünk halálunk után utcanév vagy érettségi tétel - ha meghalunk, földi értelemben mindenképp semmik leszünk, ha nincs gyermekünk.
Mindezt végiggondolva több mint elkeserítő, ha arra gondolunk, hogy fogy a magyar, hogy egyre kevesebb gyermek születik. A következő generáció világra hozatala nélkül magára a létezésre mondunk nemet. Mert a létezés sosem egy ember élete, hanem az a lánc maga, ami a nagyszülőktől az unokákig tart, ki tudja mióta.
Ha megszakad a lánc, akkor vége mindennek. Akkor saját életünk mellett minden ősünk, minden felmenőnk, beleértve szüleink és nagyszüleink életét tettük visszamenőleg értelmetlenné.
Ezért a népességfogyás még annál is súlyosabb probléma, hogy továbbra is régi párttagkönyvüket őrző, gyűléseiken a mai napig az Internacionálét éneklő szájszagú prolik és az őket orruknál fogva vezető újgazdag spekulánsok itt ülnek a nyakunkon. Mert ők is csak szemek a láncban, és az örökkévalósághoz mérten csak pillanatnak számít az idő, amit bársonyszékeken ülve töltenek - még ha lassúnak és nehéznek tűnő pillanatok is.
Az egyre csökkenő gyerekszületés-szám viszont azt jelzi, hogy a pillanat nehézségei miatt az örökkévalóságról készülünk lemondani.
Ez az igazi tragédia.
És az, hogy a felnőni vágyó, gyereket akaró fiataloknak megfelelő állami támogatás hiányában családalapítás helyett csak az olcsó sörök, a párszáz Forintos szórakozóhelyek, a fényre csúnyuló lányok és fesztelen esték maradnak - de ezek is csak addig, még megöregszenek.
Mert akkor - ahogy József Attila írta Majd megöregszel c. versében - "a szobában csend lesz, csupa rend lesz / hanem valaki hiányozni fog / a múltból ahhoz a magányos csendhez." Hiányozni fog az utódokban rejlő örökkévalóság.
Chladek Tibor
Ha a héten annyi tennivalóm volt is, hogy egyszer sem tudtam átmenni hozzájuk, legalább szombat délután akkor is mindig átmegyek. Ilyenkor játékosan megfednek, ha hét közben nem láttak, de igazság szerint nagyon boldogok, ha egy szem fiúunokájuk legalább ilyenkor meglátogatja őket.
Hiszen egy végigdolgozott élet után végtelenül soknak tűnhet az a huszonnégy óra, amit a munkás évtizedek során annyiszor vágyott édes semmittevéssel kell kitölteni.
Szombatonként mindig hármasban kártyázunk, és szinte kivétel nélkül nagypapám nyer a rabló römiben. Amellett, hogy nyolcvankét esztendős létére kiváló szellemi kondíciónak örvend, győzelmi szériáiban döntő szerepet játszanak az én péntek estéim is.
Mert bárki bármit szóljon is, a mai fiatalok élete elképzelhetetlen a péntek esti bulik nélkül.
Péntek esténként olcsó sört inni a Duna-parton, majd párszáz forintért szórakozóhelyre menni, hangulatos fényhatások és bömbölő zene mellett hangosan énekelni kortárs magyar rockbandák számait, kellemesen buta, fényre csúnyuló lányok társaságában tölteni az estét, kiknek nemhogy a nevére, de a szemük színére sem emlékszik az ember a megismerkedést követő reggel - maga a paradicsom.
A felnőttség kapuján dorombolva emlékezünk ilyenkor azokra az időkre, amikor még - nem is olyan régen - középiskolások voltunk, amikor "Első volt a szabadság és hogy minden szent galád /Most meg karrier, szeretők, nők meg a család."
Felnőni, és a kamaszkorból átlépni a húsz és harminc közöttiek exkluzív klubjába nem épp fájdalommentes folyamat.
Azért péntek esténként még előjön a maturálás előtti időszak szelleme.
"Csak még egyszer, csak utoljára, a sárba fekve, ordibálva/ Csak még egyszer, egy éjszakára, nyugalomban élve, nem manipulálva"
Aztán egyszer végképp fel kell nőni, és véget érnek a Duna-parti fesztelen esték.
A felnőtt kor vége felé meg jönnek a nyugdíjas évek, és nem marad más, mint a szombat délutáni kártyaparti az egy szem fiúunokával.
Aztán bekopogtat csontos kezével az elmúlás, és nem marad már meg ez sem.
Azért az én nagyapám nem fog meghalni sohasem.
Ebben azóta vagyok ilyen biztos, mióta egy idő-szagú, furcsa öregember, akit korábban életemben nem láttam, rám nézett a templomban, s így szólt: "Te csak a Déri Jóska unokája lehetsz."
Nagyapám már csak ezért sem fog meghalni soha: mert hosszú, csontos ujjai, magas homloka, görbe háta és végtelenül cinikus humora révén olyan, mint én. Jobban mondva, én vagyok olyan, mint ő.
A teológia értelemben vett örök élet megfoghatatlan, ésszel föl nem érhető, csak hittel megközelíthető elvont fogalom. De történjék bármi is a földi élet után, az ember tovább él - utódaiban.
Nincs mese. A természet furcsa játéka, hogy utódainkban akár hetedíziglen tartósítjuk jó és rossz tulajdonságainkat, testalkatunkat és jellemünket - vagy legalábbis egy részüket. Így az elmúlás fogalma tulajdonképpen nem is létezik, mert szemünk színe, ajkunk vonala, természetünk és lelki állapotunk őseink fizikai valójának megőrzése. Az ősünkig vagyunk minden ősünk, és ha nagyszüleinkre nézünk, igazzá válik a mondás: előttem az utódom.
Viszonyuljunk bárhogy is a teológiai értelemben vett örökléthez, ez a fajta ismeret mindenképpen ad egyfajta megnyugvást, miközben a múló percek felett bánkódunk.
Éppen ezért a legfontosabb, ami az ember életében megtörténhet: a gyerek.
Mert a gyerek a garancia arra, hogy folytatódik az a végtelen hosszú lánc, amelynek mi csak egy közbelső láncszemei vagyunk. Valóban, "mindenki szem a láncban."
S lehetünk milliárdosok vagy világhíresek, lehetünk halálunk után utcanév vagy érettségi tétel - ha meghalunk, földi értelemben mindenképp semmik leszünk, ha nincs gyermekünk.
Mindezt végiggondolva több mint elkeserítő, ha arra gondolunk, hogy fogy a magyar, hogy egyre kevesebb gyermek születik. A következő generáció világra hozatala nélkül magára a létezésre mondunk nemet. Mert a létezés sosem egy ember élete, hanem az a lánc maga, ami a nagyszülőktől az unokákig tart, ki tudja mióta.
Ha megszakad a lánc, akkor vége mindennek. Akkor saját életünk mellett minden ősünk, minden felmenőnk, beleértve szüleink és nagyszüleink életét tettük visszamenőleg értelmetlenné.
Ezért a népességfogyás még annál is súlyosabb probléma, hogy továbbra is régi párttagkönyvüket őrző, gyűléseiken a mai napig az Internacionálét éneklő szájszagú prolik és az őket orruknál fogva vezető újgazdag spekulánsok itt ülnek a nyakunkon. Mert ők is csak szemek a láncban, és az örökkévalósághoz mérten csak pillanatnak számít az idő, amit bársonyszékeken ülve töltenek - még ha lassúnak és nehéznek tűnő pillanatok is.
Az egyre csökkenő gyerekszületés-szám viszont azt jelzi, hogy a pillanat nehézségei miatt az örökkévalóságról készülünk lemondani.
Ez az igazi tragédia.
És az, hogy a felnőni vágyó, gyereket akaró fiataloknak megfelelő állami támogatás hiányában családalapítás helyett csak az olcsó sörök, a párszáz Forintos szórakozóhelyek, a fényre csúnyuló lányok és fesztelen esték maradnak - de ezek is csak addig, még megöregszenek.
Mert akkor - ahogy József Attila írta Majd megöregszel c. versében - "a szobában csend lesz, csupa rend lesz / hanem valaki hiányozni fog / a múltból ahhoz a magányos csendhez." Hiányozni fog az utódokban rejlő örökkévalóság.
Chladek Tibor
