Amióta a média egyre több olyan esetről számol be, amikor diákok agresszívan lépnek fel tanáraikkal szemben, elharapózódtak azok a publicisztikák is, amelyek ok-okozati összefüggést vélnek felfedezni a diákjogok érvényesítése, valamint a modern oktatási elvek megjelenése és a tanárokkal szembeni erőszakos esetek növekvő száma között - álláspontom szerint tévesen.A diákjogok - amelyek érvényesítéséért két esztendőn át dolgoztam diákönkormányzat-elnökként középiskolámban, így szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy van rálátásom a témára - valójában olyan egyszerű dolgokról szólnak, mint arról, hogy a tanár nem alkalmazhat testi fenyítést, nem büntethet érdemjeggyel, nem írhat be indokolatlanul igazolatlan órát, és így tovább - vagyis hogy a szocialista rendszer örökségének számító tekintélyelvűséget váltsa fel a demokratikus gondolkodás az oktatásban is.
Ahogy az utcán a szélsőséges randalírozók visszaélnek a gyülekezési törvény adta jogaikkal, azonképpen élnek vissza diákjogaikkal a tanáraikra kezet emelő diákok - no de ahogy a randalírozók miatt nem korlátozható a békés állampolgárok gyülekezéshez való joga, úgy végtelenül abszurd lenne, ha a diákjogok puszta létét okolnánk azért, mert egyesek visszaélnek vele.
A hagyományos, porosznak is nevezett oktatási forma folyamatos stressz alatt tartja a diákokat - ez az origó, a kiindulási pont, ahonnan minden reformpedagógiai irányzat indul.
A tanárukkal szemben obszcén szavakat használó, tettlegességhez folyamodó, magatartászavaros diákoknak pont annyi közük van a kortárs oktatásfilozófiákhoz, mint a kukákat borogató, rendőröket kővel dobáló tar fejű randalírozóknak a polgári oldal elveihez - vagyis abszolút semmi.
Személyes tapasztalatom, hogy a hagyományos oktatás teljesítménykényszere megbetegíti a diákokat. A szigorúság, a fegyelem, a magas követelmények, a buktatás rémképe mind-mind olyan tényezők, amelyek folyamatos stressz alatt tartják a diákokat. Ez a fajta folyamatos versenyhelyzet generálta stressz a felnőttek életének is mindennapi része. A folyamatos versenyről szól valójában a neoliberalizmus is: a nagyhal megeszi a kishalat, az erős érvényesül, a gyenge elbukik. A neoliberális kormányzati politika valójában az élet minden területén a versenyt tekinti az alapvető szelekciós elvnek: akinek nincs pénze vizitdíjra, ne menjen orvoshoz, ne járjon egyetemre - s így tovább.
A Fidesz vezette ellenzéki szövetség éppen ezt a logikát kívánta megtorpedózni a március 9-i népszavazáson. A Szociális Népszavazás után világossá vált: 3,3 millió ember szerint a versenynek, "az erősebb győz, a gyengébb elbukik" logikájának nincs helye az egészségügyben és az oktatásban sem. Amikor a polgári oldal szimpatizánsai a verseny helyett a szolidaritást választották, valójában igent mondtak a reformpedagógia logikájára is, amely pont a versenyhelyzetek káros stressz hatásaitól kívánja megóvni a diákokat.
A hagyományos, poroszos oktatás kontra reformpedagógia nem politikai, hanem szakmai kérdés. Ki venné a bátorságot, hogy akár a Waldorf- akár a Montessori-módszert politikai irányelvekkel azonosítsa? Meggyőződésem, hogy jobboldali emberek között sem kisebb a reformpedagógiai elvek szimpatizánsainak száma, mint a baloldaliak és a politikával egyáltalán nem foglalkozók körében. A balliberális oktatáspolitika kudarcára nem lehet válasz a Kádár-kori közgondolkodásra rímelő, autoriter és ezért rég meghaladott poroszos oktatási-módszer visszamenőleges felmagasztalása.
Nem hozhat megoldást az, ha a tanárverésekért valójában felelős súlyos társadalmi, szociális feszültségek feltárása helyett átpolitizálunk oktatás-szakmai szempontokat. Nem szabad a verseny helyett a szeretetre és a gyermek-centrikusságra építő reformpedagógiát az elmúlt évek balliberális kormányainak oktatási ámokfutásával azonosítani. Ha a tanárverés ügyén joggal felháborodók az inzultust kiváltó társadalmi okok helyett oktatás-szakmai szempontokat tesznek felelőssé, és a fürdővízzel együtt kiöntik a gyereket is, akkor elképzelhetetlen, hogy a magyar oktatás súlyos problémái szakmai alapon megoldódjanak.
Egy példa a szakmai megoldásokra: személyes tapasztalatom, hogy az új, kétszintű érettségi rendszer - amelynek nem a magyar kormány a feltalálója, nyugaton bevett és jól bevált szisztémáról van szó! - sikeresen integrált reformpedagógia elveket. A kétszintű érettségi révén a diákok már középiskolás korukban tudatosan készülhetnek jövőbeni pályájukra - a diákoktól minimális követelményeket támasztó, érthetetlen okból "középszintűnek" nevezett érettségi forma révén a jövő történészei egy minimális szintet teljesítve abszolválhatják a természettudományos tárgyakat, míg a leendő atomfizikusoknak sem kell olyan mértékben elsajátítani például a művészettörténetet, mint annak, aki azzal szeretne hivatásszerűen foglalkozni - miközben az emelt szintű érettségin való megfelelés a továbbtanulás záloga. Ez ésszerű, és a diákokkal szemben is humánus logika.
Az új érettségi példa arra is, hogy a nagy mennyiségű, de a hétköznapokban nem hasznosítható lexikális tudás átadása helyett az oktatásnak a jövőben az önálló gondolkodás serkentésére kell összpontosítania - hiszen az információszerzés a multimédiás világban sokkal egyszerűbb. Osztálytársaim példáján láttam, hogy azok a diáktársaim, akik éveken át napi több órát magoltak, és korábban jó tanulónak számítottak, az új érettségin, amely lexikális tudást alig, önálló gondolatokat annál többet követelt, rendre legfeljebb közepes eredményt értek el. Ezzel szemben azok a diáktársaim, akik nyitottak voltak a világra, önálló véleménnyel bírtak bizonyos dolgokról, és a magolás helyett a gondolkodásra törekedtek, volt, hogy az érettségin akár két jeggyel is jobbat szereztek, mint ami jellemző volt rájuk a középiskolai évek alatt.
A megoldás tehát az lehet a magyar oktatásban tapasztalható válságra, ha ha közoktatásunk a jelenleginél hatékonyabban integrálna a kortárs reformpedagógia irányzatból előremutató gondolatokat, ha a poroszos oktatás zsákutcája helyett politikai indulatoktól mentesen, szakmai szempontok alapján térnénk rá a modernizáció útjára.
Chladek Tibor
