Nyomorúságba süllyedt (süllyesztették) a magyarság(ot), különösen az utóbbi évek alatt, de ebben a helyzetben talán még jókor is jött ez a drasztikusan ostoba és magyarellenes szlovák nyelvtörvény. Mondom, talán még jókor is jött: figyelmeztetésül. Mert nem csak arra figyelmeztet a szlovák politika tébolyult agressziója, hogy ez a vadonatúj államocska még képes lehet megsemmisíteni az ajándékba kapott felvidéki területek ezeresztendős magyarságát, olyan képtelen nyelvi helyzetet teremtve számukra a 21. században, amilyen helyzetben történetük során még sohasem voltak. Figyelmeztet arra is, hogy Európában és az Európai Unióban mindent meg lehet tenni a magyar nemzeti kisebbségekkel szemben, ha az utódállamok valamelyikének kormányzata elég pimasz és eléggé sovén ahhoz, hogy megtegye.
Figyelmeztet ez megint arra, hogy magunk vagyunk. Az EU leginkább csak arra ügyel, hogy a tőke szabad áramlása a multik és a nemzetek feletti mágnásközpontok számára biztosítva legyen, és legyünk készek befogadni minden szennyet Nyugatról és minden térfoglalót, aki itt be akar rendezkedni. Egykori trianoni diktátumaik keserű levét velünk itatják közel egy évszázada, és az elszakított területeken élő magyarságnak senki és semmi nem jelent védelmet a megsemmisítésüket célzó állami politikákkal szemben. Ilyen ügyekben senki sem illetékes, sem az EU, sem a NATO, az ENSZ pedig már régen a nagyhatalmak árnyékába, a világpolitika partvonalára szorult. Bár fontos az, amit különféle nemzetközi szervezetekben tennénk – ha tennénk – a magyar érdekekért, és hogy az Európai Parlamentben legutóbb fontos pozíciókat szereztünk a Fidesz révén, de észre kell vennünk végre: mindez nagyon kevés ahhoz, hogy helyzetünk a világban és itt, a Kárpátok alatt alapjában megváltozzon. Különösen kevésnek bizonyult, hogy külpolitikánkra a korrektség álcáját öltő gyámoltalanság, vagy egyenesen a hazaárulással egyenértékű önfeladás volt a jellemző.
A szlovák nyelvtörvény brutális figyelmeztetés tehát elsősorban arra, hogy ha a magyar anyaországi társadalmat nem csak anyagi javaitól, de nemzeti öntudatától is megfosztja a saját kormányzata, ha a magyar államot olyan ütemben sorvasztják éppen az állam vezetői, mint tették azt és teszik évek óta, akkor a puszta létünket is megkérdőjelezheti akárki. Ez az állami paralízis nyomorékká teszi az anyaországot. Olyannyira, hogy nemcsak az elszakított magyar nemzetrészeket, de a megmaradt országot sem leszünk képesek fenntartani. A pesszimista hajlamúak ilyen körülmények között azután könnyen vizionálhatják a nemzethalál rémképét is, az örök optimisták pedig mondhatják, hogy ne lássunk rémképeket, majd belátják a szlovákok is: nem szalonképes ez a politika Európában.
Utóbbiak nem akarják észrevenni, hogy a nyugati politikusoknak a szalonképesség csak addig fontos, amíg azzal is a maguk érdekeit védik, amíg elkerülhetik a számukra kínos ütközéseket, és amíg az erőszakos állami önérvényesítés politikája megmarad itt, a Kárpát-medencében. Azonkívül nem csupán erről a szerencsétlen szlovák politikáról van szó, hanem immár történelmi tapasztalat az egykori kisantant folytonos újraszerveződése. Újabb és újabb ötletek bukkannak fel a magyarság eltüntetésére, vagy beolvasztására, hol nyíltabb erőszakkal, hol ravaszabb manipulációkkal. A pesszimisták elfelejtik: egy megújuló és nemzeti szellemű magyar államnak vannak – pontosabban lesznek – bizonyos lehetőségei arra, hogy itthon rendet tegyen, kifelé pedig valóban nemzeti érdekeket képviseljen.
Ahhoz azonban, hogy egy nemzeti szellemű állami politika sikeres lehessen, a létezés alapkérdéseiben a nemzetnek magának kell összeállnia (pártokban, mozgalmakban, egyesületekben, önkormányzatokban, szakmai körökben) – a jobbak, a legjobbak vezetésével. És a népnek választania kell, ha eljön végre a választás ideje. Azt most már igazán megtapasztalhatta az eddig bizonytalan vagy félrevezetett választópolgár is, hogy milyen súlyos következményei vannak, ha az ország vezetői, a magyar állam irányítói alkalmatlanok, korruptak és éppen őt utálják a legjobban, aki végett egyáltalán ott vannak az élen. Akinek bizalmából érdemtelenül felvergődtek valameddig az állami ranglétrán, igen, őt utálják, a magyar honpolgárt, a dolgozó magyar embert és azt a magyar hazát, amelynek a kenyerén élnek, és élvezik átmeneti hatalmukat. Előbb itt belül kell kitakarítanunk – most már csakugyan egy alapos nagytakarítással – ahhoz, hogy kifelé öntudatos, alkotásra kész magyarsággal tudjunk megjelenni a nemzet egésze érdekében és képviseletében.
Máskülönben, ha nem rágnak szét a toportyánférgek, felzabálnak a hiénák.
Bíró Zoltán MH
