Az európai parlamenti választások hullámverései lassan elérni látszanak a magyar társadalmi-gazdasági és politikai építmény minden szintjét. A rendszerváltás hamis előfeltevéseinek és még hamisabb önképének következményei most büntetésként hullnak vissza az uralmi oligarchiára. A hamis elbeszélési mód egyik sarokköve mindmáig az volt, hogy a politikai rendszer fő törésvonalai a jobb- és a baloldal között vannak. Ebbe a torzított értelmezési keretbe azonban egyáltalán nem illeszthetők bele sem a baloldalon, sem a jobboldalon fellépő ellentétek és konfliktusok, az pedig még kevésbé, hogy esetenként nem is lényegtelen kérdésekben – a látszólag feloldhatatlan ellentétben lévő jobb- és baloldal különböző áramlatai között – nagyon is egységes állásfoglalások jöttek létre. Az uralkodó politológia paradigmája tehát megrendülni látszik.
Először is rögzítenünk kell, hogy egy olyan, folyamatos birodalmi függés közepette élő közösség, mint amilyen a magyar nemzet, az idők során eleve torzult karakterűvé válik. Ezért adhatta Bibó István híres dolgozatának az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem címet. A rejtett társadalom-lélektani mechanizmusok lényege, hogy az ilyen patologikus szerkezetű konstrukcióban a hazugság és a félelem egymást erősítő, öngerjesztő örvényléssé alakul át. Mivel a birodalmi függés ténye abszolút tabu, a mindenre rátelepedő hazugság félelmet szül, a félelem pedig újabb hazugságokat gerjeszt. Ez az egyre súlyosabb deformáció idővel az egész politikaszerveződési rendszert átalakítja. Az igazi törésvonalak, bár mélyen elrejtve, de nem a hagyományos bal- és jobboldal között húzódnak többé, hanem a birodalmi függéshez való viszony polarizációs ereje válik a meghatározó tényezővé.
Az egyik oldalon állnak mindazok, akik számára az adott "lokalitás" relatív integritásának megőrzése a döntő, míg a másik oldalon állók számára a birodalom "jóindulatának" mindenáron való megtartása számít alapvetőnek. Vagyis a politikai törésvonal kikerülhetetlenül "a nemzeti" és a kollaboráns között húzódik. A magyar történelemben ez a szuperkuruc és az ultralabanc létkaraktereinek kettős polaritásában érhető tetten. Az egyik azt mondja, hogy akár az életünk árán is, de kivívjuk a teljes szabadságunkat, mert csak ez lehet a létezésünk feltétele. A másik pedig azt: ha belepusztulunk, akkor is teljesítenünk kell a birodalom minden kívánságát, mert csak ez lehet a létezésünk feltétele. A tény, hogy Magyarország még létezik, azt látszik bizonyítani: a valóság valahol a kétféle törekvés között húzódott, ám a rendszerváltás rendszerének politikai elitjei végzetes önfeladással a kollaborációs szélsőség felé mozdították a politizációs szerkezetet. Az SZDSZ pusztulása és az MSZP összeomlása tehát nem "a baloldal" veresége, hanem a kollaboráns stratégia csődje. A magyar társadalom a birodalmi kifosztás nyomán a terhelhetőség végső fiziológiai határaira jutott. Így a fenti két párt ma már nem tudja teljesíteni a birodalom két alapvető parancsát, a kifosztó szivattyúk működtetését és az alávetett bennszülöttek féken tartását.
A Jobbik minden előrejelzést meghaladó előretörése pedig nem egyéb, mint immunreakció. A 20. század egész története főként éppen arról szól: a liberalizmus gáttalan és pusztító áradása olyan veszélyesen roncsolja szét a társadalmak szociokulturális szöveteit, hogy az így mesterségesen késleltetett immunválasz brutalitása minden elképzelést felülmúlhat. A rendszerváltás berendezkedését alapvetően meghatározó szélsőséges liberális birodalmi kollaboránsok tehát kizárólag önmagukat okolhatják a mostani immunreakciók "érdességéért". Ha nem segítették volna a társadalom kifosztását ilyen cinikus gátlástalansággal, és nem tiltották volna be az elemi szintű párbeszédet a valóságos történésekről, akkor talán mindez nem következett volna be.
A liberális média terrorja hamis tematizáció ketrecébe zárta a nemzeti társadalmat, amely most elemi erővel próbál kitörni megalázó helyzetéből. És ehhez minden "keze ügyébe kerülő" szerveződést igyekszik felhasználni. A hetvenes évek szlogenjével élve nyersen kérdeznek vissza a liberális elitek fanyalgását és megdöbbenését látva: "Na, mi van, nem tetszik a rendszer?! Nekünk sem! Tetszettek volna másmilyet csinálni!" 
Bogár László
