Kékkői Zoltán országgyűlési képviselőnk napirend utáni felszólalása az Országgyűlés június 29-i ülésnapján.
ELNÖK: Kékkői Zoltán napirend után felszólalása következik: "A magyar szabadság napja alkalmából hősi halottainkról..." címmel.
KÉKKŐI ZOLTÁN JÓZSEF (Fidesz): Köszönöm, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Tizennyolc éve annak, hogy hazánk területét elhagyta az utolsó orosz katona is, véget ért a több mint négy évtizedes "ideiglenes" szovjet megszállás, ami a felmérhetetlen szenvedéseket, erkölcsi és anyagi károkat okozó kommunista diktatúra fenntartásának feltétele volt. Mondhatjuk, egy korszak zárult le azon a napon. Ennek jelentőségét az Országgyűlés törvénybe is foglalta.
Az ország szabadsága visszaszerzésének jelentőségéről és a magyar szabadság napjáról szóló 2001. évi XVII. törvény 1991. június 19-ének, az utolsó idegen megszálló katona hazánkból történt eltávozása napjának emlékére június 19-ét nemzeti emléknappá, szabadságküzdelmeink vívmányának, a kivívott szabadság tiszteletére, június hó utolsó szombatját pedig a magyar szabadság napjává nyilvánítja.
A magyar nép függetlenség és szabadság iránti vágya történelmünk során számtalanszor megmutatkozott. Elődeink önfeláldozásának és elszántságának köszönhetően jutottunk el addig, hogy idegen megszállás nélkül, szabad országban élhetünk. Nagy kincset kaptunk ezzel vissza, amiért az illetékesek főhajtást érdemelnek.
Lezárult tehát egy korszak, de mondhatjuk-e, hogy az utolsó orosz katona távozásával befejeződött Magyarországon is a második világháború? Egy háborúnak ugyanis csak akkor van igazán vége, ha a hősi halottakat tisztességesen eltemetik, emléküket méltóképpen őrzik, hiszen ők a hazáért, a szabadságért életüket áldozták. Ebben a tekintetben még van feladatunk bőven, különösen a mai határainkon túl hősi halált halt honfitársaink esetében. És a hőseinkre való méltó megemlékezés nem merülhet ki szavakban, a szavakat tetteknek is kell kísérniük.
Még vannak a hősök végtisztességének megadása iránt elszánt emberek. Itt a hangsúly inkább a "még" szócskán van, hiszen ők azok, akik a bajtársi, testvéri vagy gyermeki kötődés okán is kötelességüknek érzik a hősök kilétének felderítését, sírjaik megjelölését, emlékmű állítását. De az ő erőfeszítéseik 70-80 évesen már inkább makacs elszántságuknak, semmint fizikai erőnlétüknek tudható be.
Oda kellene figyelni az illetékeseknek arra, hogy ezt az áldozatkész munkát támogassák anyagilag is, hiszen ennek a munkának jelentős financiális vonzata is van az adatgyűjtés, kétkezi munka, megemlékezések szervezése mellett, amit civil adózásokkal nem lehet teljesen lefedni. Örömmel fogadtuk a 94/2008-as kormányrendeletet, amely a Magyar Köztársaság kormánya és Románia kormánya között a romániai magyar hadisírok és a magyarországi román hadisírok jogi helyzetét rendezi. Sok múlik azonban a végrehajtáson, a román és magyar félen egyaránt, ami egyelőre még nehézkessé teszi a korábbi problémák tényleges kiküszöbölését. Ilyen gondokkal küzd a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság is, élén tordai vitéz Pataky Józseffel, illetve budapesti képviselőként dr. Cech Vilmossal pedig alkalmasságukat, tenni akarásukat már számtalanszor bizonyították.
40 emlékhely szerepel a nyilvántartásukban, ahol a tordai csata több mint 2500 áldozata nyugszik.
Ha csak az utóbbi éveket említjük, 2004-ben, a tordai csata 60. évfordulóján állítottak emléket az ótordai honvéd sírkertben nyugvó hősi halottaknak: 2005-ben Aranyosegerbegyen, Aranyosgerenden, Aranyosgyéresen, Felsődetrehemben; 2006-ban Kolozsboson, Nyírmezőn, Torockószentgyörgyön; 2007-ben ismét Aranyosgerenden, továbbá Magyarszováton, Nagyenyeden és Tordatúrban; 2008-ban Bonchidán, Krasznán és Tordaszentlászlón, az idén pedig Komjátszegen, Margittán, Mészkőn és Sinfalván állítottak, illetve állítanak emléket hősi halottainknak.
Idén került sor a tordai csata kezdetének 65. évfordulója alkalmából ismét Tordán egy megemlékezésre a honvéd sírkertben szeptember 12-én. Ennek példája jól mutatja, hogy az emlékhelyeket nem elég létrehozni, azokat gondozni is kell; esedékes a vésett betűk, a kerítés újrafestése, virágok, növények gondozása, újak ültetése. Ez szintén igényel anyagi erőforrásokat is a helybéliek áldozatvállalása mellett. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.) Egy pillanat, ezt még befejezem!
"Ott voltam mellette. / A nagy harci zajban / Feje felett fán / Megszólalt egy kuvik. / 'Bolond babona' - mondom, / Ő azonban rálőtt / A géppisztolyával, / Hogy annak hangjával / Némítsa magában / Amit úgyis tudott: / Ma lesz hősi halott. / ... / Lehet, elkorhadt már /Kicsi fakeresztje, / Nevét elfeledték, / Elporladt a teste. / Azonban gyakorta, / Nehéz éjtszakákon, / Mikor a szememet / Kerüli az álom, / Hajnal főhadnagyot / Magam előtt látom."
Így emlékezett meg édesapám a hősi halált halt Hajnal István főhadnagyról, aki sok bajtársával együtt adta életét a hazáért, szabadságunkért.
ELNÖK: Köszönjük szépen. Arató Gergely kíván válaszolni.
ARATÓ GERGELY oktatási és kulturális minisztériumi államtitkár: Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselő Úr! A szabadság napjával, a szovjet csapatok távozásával Magyarország visszanyerte szuverenitását, visszanyerte függetlenségét, és visszanyerte azt a jogát, hogy maga döntsön arról, hogyan akar élni, hogy maga határozza meg azt, hogy milyen értékeket és milyen emlékeket tart fontosnak. Szimbolikus értelemben visszanyerte azt a jogát is, hogy ura legyen saját történelmének, s ura legyen annak, hogy milyen módon és hogyan akarja alakítani aztán a jövőjét.
Éppen ezért indokolt és méltó, hogy képviselő úr ennek a napnak a kapcsán is megemlékezik azokról a magyar emberekről, akik akár az első, akár a második világháborúban haltak meg. És az emlékezők fájdalmát, a résztvevők visszaemlékezését az nem tompítja, talán csak rosszabbá teszi, hogy ma már tudjuk, hogy ebben a háborúban a magyar katonákat gyakran nem magyar érdekekért használták fel; gyakran nem a magyar szabadságért, hanem idegen érdekekért haltak meg a Don-kanyarban, Ukrajnában és másutt ezek a magyar emberek.
Nekünk, az utókornak az a dolgunk azonban, hogy megőrizzük az ő emlékezetüket, hiszen az egyéni hősiességüket, az egyéni áldozatvállalásukat, amit akkor - úgy tudták, úgy érezték, úgy gondolták -, a hazájukért tették, azt semmi sem teheti semmissé, semmi sem írhatja fölül. Egy nemzet emlékezetében mindig kiemelt szerepet kell helyezni arra, hogy emlékezzen azokra a katonákra, akik Magyarországért haltak meg, emlékezzen azokra a katonákra, akik a magyar érdekekért, a magyar szabadságért harcolva estek el.
Éppen ezért fontos az, amire a képviselő úr emlékeztet minket, fontos az, hogy megköszönjük azoknak a civil szervezeteknek, azoknak az embereknek, akik ezt a hagyományőrzést vállalják, akik emlékeztetnek minket erre az áldozatra, és fontos az is, hogy az állam, a köztársaság kormánya, az állami szervezetek is méltóképpen emlékezzenek meg a hadisírokról, méltóképpen emlékezzenek meg az idegen földön nyugvó magyar katonákról, s hozzáteszem, az is fontos, hogy mi magunk is megteremtsük a lehetőségét annak, hogy a Magyarországon nyugvó idegen katonákról méltóképpen emlékezhessenek meg az ő hozzátartozóik és az ő közösségük.
Éppen ezért, a képviselő úr is tudja, a Honvédelmi Minisztérium és ennek keretében elsősorban a Hadtörténeti Múzeum nagy gondot fordít arra, hogy a külföldön nyugvó magyar katonák sírhelyét feltalálja, megtalálja. Magam is folytattam nem olyan régen Moszkvában az orosz állami levéltár vezető helyettesével tárgyalásokat, ahol az egyik téma, amit említettünk, éppen az volt, hogy milyen mód van arra, hogy folytatódjon a kutatás az orosz állami levéltárakban a hadifoglyok sírjai, a honvédsírok, illetve hozzáteszem, a második világháború alatt és után elhurcolt polgári személyek sírjai, a gulágban elpusztított magyar emberek sírjai és adatai iránt. Azt gondolom, hogy ez fontos kötelezettségünk, közös kötelezettségünk.
A képviselő úr azt említi, azt kéri, hogy ehhez nagyobb kormányzati támogatást kapjon az ön által említett konkrét egyesület. Magam valamelyest olvasmányaimból ismerője vagyok ennek a történelmi eseménynek, a tordai csatának, azoknak a nagyon sajátos körülményeknek, amely körülmények között erre a csatára sor került, és azt kell mondanom, hogy fontos, hogy minél többen megismerjék ezt a csatát, megismerjék ezt a történelmi példát, és fontos az is, hogy a megemlékezés méltó helyei megmaradjanak.
Ezért a képviselő úr által felvetett kérdést az illetékes Honvédelmi Minisztériumnak továbbítani fogom, és az ő segítségüket is kérni fogom.
Köszönöm szépen.
