KISGAZDÁK BLOGJA

A magyar kormányok 1990 óta mindent megtettek, hogy az országnak "jó sajtója" legyen Nyugaton. Ám ma már Bajnai Gordon kabinetje képtelen erre a szemfényvesztésre. A statisztikát hosszú távon nem lehet becsapni. Magyarország a rendszerváltás óta az első helyről az utolsóra süllyedt Kelet-Európában, ahol átlagosan hat-, sőt a szegény Szlovákiában kilencszázalékos a termelésnövekedés. A szomorú helyzeten az unióba történt belépés sem segített, holott a közösségnek az a célja a kelet-európai bővítéssel, hogy fokozatosan nyugati szintre emelje a vásárlóerőt ezekben az országokban is.

Ez a törekvés mindenütt sikerre vezet a térségben – Magyarország kivételével. Még a legkevésbé fejlett Bulgáriában (6,2 százalék) és Romániában (5,5 százalék) is sikerült a felzárkózás, míg Magyarországon egy százalékra esett vissza a növekedés. A magyar államadósság 1990-ben 22 milliárd dollár volt, ma viszont már 80 milliárd.

Hogy ez miért van így, annak gyökerei mélyen rejlenek. A ma hatalmon levő politikai elit nem tud és nem is akar változtatni a helyzeten – hiszen maga az oka, hogy minden így alakult. 1989-ben a kerekasztalnál a mai politikai struktúra lényegében kiformálódott. Az itt fellépő "ellenzék" prominens képviselői közül sokan a Kádár-rendszerben csináltak politikai karriert, és számosan III/III-asok voltak. E klikkhez kapcsolódott az állampárt utódja, az MSZP – persze a rendszerváltás "motorjai", Pozsgay Imre és Németh Miklós nélkül, hisz ők feltehetően zavarták volna az ekkor már kiforrott elképzeléseket: hogyan lehet majd a rendszerváltást a saját javukra manipulálni. A kerekasztalnál kialakult az a vagyonát védő érdekcsoport, amely azóta is uralja Magyarországot. (Gyurcsány Ferenc akkor még inkább a könnyű vagyonszerzéssel, privatizációval foglalkozott, mint a politikával.)

Ahogy a Fidesz a kilencvenes évek derekától nemzeti színekben fellépve aratott sikert, úgy a szocialistáknak is volt egy hatásos fogásuk: a suttogó propaganda, hogy a Kádár-rendszer utolsó évtizede jobb volt az emberek többségének, mint a rendszerváltás utáni évek. Ami igaz is volt, ezért hatott. És a választópolgárok fejében meg sem fordult, hogy a politikai elit szereplői nagy részben a régiek. A sóvárgás a régi világ után 2002-ben elég volt az MSZP újabb választási győzelméhez. Az uralkodó vagyonvédő klikk, amely mindmáig homogén politikai tömbnek tűnik, nem csupán a politikai hatalom megszerzéséért alakult, hanem a nagy zsákmány, az állami vagyon szétosztásáért, a privatizálás mikéntjéért, ami a rendszerváltás legfontosabb akciója volt. Akié a pénz, a termelő vagyon – azé a hatalom.

Az állami vagyon privatizálása 1988 őszén kezdődött, amikor az állampárt törvényt adott ki a magángazdasági társulások alapításának lehetőségéről. Mint egy gongütésre, megindult a spontán, kaotikus privatizálás. Arról ugyanis nem jelent meg sem törvény vagy más rendelkezés, hogy milyen feltételek mellett lehet az állami vagyont szétosztani, és ki ellenőrzi ezt a processzust. Azoknak a személyeknek a körét sem határozta meg az akkori kormány, akik a privatizálás haszonélvezetői lehetnek. A fűből nőttek ki hirtelen a milliomosok és milliárdosok, közöttük a volt magyar kormányfő, Gyurcsány Ferenc – természetesnek tartva, hogy ez a nagy szerencse csak őket érhette. A hithű kommunistákból egyik napról a másikra vadkapitalisták lettek. A könnyű vagyonszerzés volt a békés rendszerváltás ára. Különben nem mondtak volna le csendben a hatalomról.

A folytatás ismert. Akinek nem volt pénze, csak hatalma, úgy szerezte meg a kezdő tőkéjét, hogy busás jutalékok fejében kiajánlotta külföldi cégeknek a belső piacok jó részét. Ebben az eksztázisban a néppel senki sem törődött. Az ádáz vagyonszerzés meglepő módon folyt tovább, amikor 1990-ben az első szabad választások győztese, az MDF került hatalomra. Új alkotmány helyett – amely szakított volna a múlttal, és véget vethetett volna a gazdasági és politikai káosznak – a győztes kormányfő lepaktált legerősebb politikai ellenfelével, a szabad demokratákkal, megkötve a maga kezét a törvényhozásban. Már ekkor csatlakozott az MSZP is a kerekasztalnál alakult vagyonvédelmi klikkhez, amely az ország sorsát máig kézben tartja. Nem véletlen, hogy az MDF jelentéktelen politikai faktorrá sorvadt, és lehetővé tette 1994-ben a már magukat szocialistáknak nevező posztkommunisták nagy választási győzelmét.

Ekkor történt meg az ország gazdasági ketté válása. Azóta a vagyonos elit mással sem törődik, mint üzleti ügyeivel és politikai hatalma biztosításával. A magas szintű kamatpolitikával meggátolta azt is, hogy nemkívánatos konkurencia keletkezzék. Világos, hogy a kormánynak nagy költségvetési problémái keletkeztek, hiszen az ország nagyobbik, szegény fele tulajdonképpen parlagon hevert (gondoljunk itt mindenekelőtt a rendszerváltás előtt még virágzó mezőgazdaságra). Világos, hogy az állami bevételeket csak a belső gazdaság fellendítésével lehet növelni. Ehelyett még a Bokros-csomaggal is zsugorították a sorvadó gazdaságot, amelyből már nem lehetett sokat kipréselni. Itt van a magyarázata az óriásra növekedett államadósságnak.

Az őszödi titkos Gyurcsány-beszéd 2006-ban feltárta ezt a helyzetet, ugyanakkor a miniszterelnök bevallotta: csak a választópolgárokat becsapva tudták megnyerni a választást, valótlan képet festve az ország reménytelen gazdasági helyzetéről. Amikor ez nyilvánosságra került, a kormányfőnek azonnal le kellett volna mondania. Minden nyugati országban ez magától értetődő ilyen esetben, hiszen egy ország népét nem lehet büntetlenül megtéveszteni. Hogy mégis miért ragaszkodott a hatalomhoz – az kézenfekvő. A következő években az ország fejlesztésére beömlő EU-milliárdok szétosztásáról nyilván nem akart lemondani. És nem érzékelte, meddig lehet elmenni. A Neue Zürcher Zeitung, kontinensünk egyik vezető lapja írta: "A kormányfő mindenkit maga ellen fordított: az ellenzéket, a szakszervezeteket, liberális koalíciós partnereit, a párt balszárnyát, a párttagságot és olyan prominens személyeket is, mint a parlament elnökét, Szili Katalint. És természetesen saját pártja ellenállása veszélyesebb számára, mint az ellenzék haragja."

Bármi is történjék a következő hónapokban, az ország kettészakadottságát, az újgazdagokra és károsultakra tagolódást ez a hatalom aligha akarná megszüntetni. Ehhez egy második rendszerváltásra volna szükség. Abban az országban, ahol az esélyegyenlőség nem minden polgár számára egyformán biztosított, nem lehet demokráciáról beszélni. Talán egy napon az EU is kíváncsi lesz arra, miért csökken Kelet-Európában csupán Magyarországon a vásárlóerő.