Az elmúlt két hét során a forintárfolyam és a BUX-index vészjósló zuhanásával párhuzamosan újra megkezdődött az államcsőd fenyegetésének örvénylése a közbeszédben. Az örvény azért lehet a legpusztítóbb metafora az embernek, mert éppen a lét legmélyebb rétegeit roncsolja szét. Mivel az örvénnyel a szembeszállás nem is értelmezhető, így marad a menekülés. Csakhogy a társadalomlélektan régóta ismeri az önbeteljesítő jóslat fogalmát, így könnyen előfordulhat, hogy éppen a pánikszerű menekülés teljesíti be azokat a szörnyű történéseket, amelyek elől elmenekülni szeretnénk. Ez igaz az államcsődre is.
Államcsődről akkor beszélhetünk, ha az állam képtelen teljesíteni a kötelezettségeit, vagyis nem fizet kamatokat, nem törleszt, nem, vagy csak korlátozottan fizet bért az alkalmazottainak, illetve nyugdíjat az erre jogosultaknak. Fontos azonban rögzítenünk, hogy az IMF-hitelkeret létezése az előttünk álló minimum egy év során ennek bekövetkeztét egyértelműen kizárja. Az államcsőd fenyegetésének karnyújtásnyira lévő realitásként való beállítása tehát nagy valószínűséggel éppen azok által tudatosan terjesztett rémhír, akik hatalmas üzleti lehetőséget (is!) látnak Magyarország felszámolásában.
Aligha véletlen egybeesés, hogy éppen akkor vált október óta újra hisztérikus toposszá az államcsőd, amikor egyes londoni pénzhatalmi struktúrák elkezdték felépíteni a szeptemberre 550 forintos eurót váró pozíciókat. Bár a hírek szerint azóta már felszámolták ezeket a kötési zónákat, de önmagában is elgondolkodtató, hogy az uralkodó szemléletmód mint "realitást" fogadja el azt, hogy tízmillió ember mérhetetlen szenvedésének kiváltása pénzpiaci "tranzakció" tárgya lehessen. Hisz aligha gondolhatjuk komolyan, hogy akik ilyen pozíciókat nyitnak, azok nem fognak mindent megtenni a ránk végzetes várakozásaik sikeréért. Ahogyan azt már megírtam (valutaalap, verőlegények, védelmi pénz címmel), most az IMF "védelme alatt" állunk, így az államcsőd valójában nem is értelmezhető. Ezért a "védelemért" azonban igen súlyos árat fizetünk mind anyagi, mind szimbolikus értelemben, és ráadásul az IMF uralta pénzhatalmi rendszer felügyelete alatt álló "verőlegények" (ez esetben a londoni "pozíciók" felépítői) időnként megpróbálják kipuhatolni, hogy nincs-e mód a "védelmi pénz" megnövelésére. Hisz bár a háromszázalékos hazai infláció mellett a mai 10–12 százalékos kamat sem éppen rossz üzlet, de a 15 százalékos még ennél is jobb, és ha "hagyják", akkor miért ne?!
Az államcsődnél is nagyobb fenyegetés a lassan, de biztosan zajló rohadás, ami a magyar társadalom még épségben lévő szociokulturális szöveteit is szétroncsolni látszik. Ez néhány éven belül olyan végzetes és visszafordíthatatlan torzulások kialakulásához vezethet, amelyek egy államcsőd következményeivel szemben már végtelen nagy ráfordításokkal sem lennének orvosolhatók.
Bizonyos jelek arra utalnak, hogy a rendszerváltás megvalósításának elitcsoportjai már megszimatolták a veszélyeket, kollektív bukásuk közvetlenül fenyegető perspektíváját. Egyelőre azonban igen eltérő cselekvési minták látszanak épülni erre a felismerésre. Vannak, akikből ez a végtelen cinizmust hívja elő, és haláltáncra emlékeztető morbiditással kezelik a helyzetet, mint ahogy ezt a Reformszövetség vezetői teszik.
Megjelentek azonban felelősebben gondolkodó vonulatok is, és biztató, hogy a hamis jobb- és baloldali törésvonal mindkét oldalán. Ez a hamis törésvonal, amely ádáz ellenségként fordítja egymás ellen a magyar nemzet két, egyformán kifosztott felét, azért válik most látványosan tragikomédiává, mert egyre nagyobb tömegek ismerik fel mindkét oldalon, hogy a közeledő végkifejlet a népesség "hazánk területén ideiglenesen állomásozó" legfelső három százalékának kivételével az egész "maradék" 97 százalékot halálra zúzza, tökéletesen függetlenül attól, hogy az MSZP-re vagy a Fideszre szavaztak.
Az is körvonalazódni látszik, hogy mi volna a teendő. "Üzleti ajánlatot" kellene tenni a minket kifosztó globális pénzhatalmi rendszernek, amely a térségből évente 150–200 milliárd dollárnyi erőforrást vont ki az elmúlt húsz év során. (Ennek körülbelül egytizedét Magyarországról...) Részben a hitelező bankok kamatszivattyúja, részben a multinacionális vállalatok profitszivattyúja segítségével. Az "üzleti ajánlat" lényege, hogy ha nem csökkentik jelentős mértékben ezt az elvonást, két éven belül az egész térség összeomlik, és akkor nemcsak ezt a biztos erőforrást veszítik el végleg, hanem nekik kell forrásokat áldozni arra, hogy azt a bűzlő öko-szocio-kulturális "dögkutat" amivé a térség válik, valahogy "befedjék".
Függetlenül attól, hogy ki nyeri a következő választásokat, a hatalmat megtartani csak az tudja, aki ezt a "budapesti konszenzust" – a megbukott washingtoni konszenzus helyett – képes lesz megkötni a "Birodalommal".
Bogár László, közgazdász
