Az ipari forradalmat megelőző időkben az európai országokban a társadalmak biológiai reprodukciója családi szinten valósult meg. A legelfogadottabb a többgenerációs családi modell volt. Ennek keretében gondoskodtak a gyermeknevelésről, az elaggott szülőkről, a rokkantakról, sőt elemi szinten az egészségvédelemről is. Az ipari forradalom azzal, hogy a munkáskezet minden máshoz hasonlóan áruként kezelte, kezdetben annak folyamatos karbantartását és biológiai reprodukcióját nem tekintette kötelességének. A megbomlott szociális gondoskodás nagy tömegben vezetett konfliktusokhoz, aminek megoldása a kormányokra várt. A megvalósított állami intézkedéscsomagot a jelentősebb nagy cégek is követték. A falun, alapvetően mezőgazdaságból élők maradtak a többgenerációs családi típusú öngondoskodás kereteiben.
A kommunista rezsimek több olyan változtatást hoztak létre, amik mellőzték a kettős könyvvitel alapvető szabályait. Az egészségügyben, a honvédelemben, az állami lakásvagyon kezelésében egyszerűen elfeledkeztek az amortizációról mint költségről. Ahol tehették, kártalanítás nélkül államosítottak. Ráadásul jogosultként a rendszerre szabadították a kolhozokba kényszerített parasztság nyugdíjba lépő tömegeit is anélkül, hogy a kolhozoktól beszedték volna a hozzájárulást. Mindez része volt a kolhozosítás állami támogatásának.
A kommunizmus végnapjaira már recsegett-ropogott a nyugdíjrendszer, mert a létszámában egyre kisebb dolgozó évfolyamoknak kellett helytállniuk az egyre nagyobb létszámú nyugdíjas tömegért. A csőben a lyukat a posztkommunisták fedezték fel. "Rájöttek", hogy Európa boldogabb felén a kommunista újítástól mentes rendszerek még mindig működnek. Vissza kell állítani a régit, azaz ismét legyen az a szabály, hogy az életpálya alatt befizetett összegek fedezzék majd a nyugdíjakat. Ráadásul fizessenek a fiatalok magánpénztárakba, úgyis a magánosítás a trendi minden vonalon. Így az állami nyugdíjkassza még nagyobb hiányokkal küzd majd, jobban lehet a nyugdíjasokkal éreztetni, hogy az állam kezében vannak. Így a nyugdíjaskártya is sokáig játékban maradhat. Azzal sem kell törődni, hogy a magánnyugdíjpénztárakkal kapcsolatban több helyen megbízhatósági problémák vetődnek fel. Nem számít, hogy a magyar pénztárak is gyatra hozamokkal dolgoznak. Az meg végleg nem, hogy az új vegyes rendszer egy mákszemnyit sem járul hozzá a generációk szolidaritásának megalapozásához, a stabil korösszetétel biztosításához.
A posztkommunista újítás után is csak mintegy harminc év múlva menne nyugdíjba az első honpolgár, aki már teljes egészében magánpénztárba fizetett, és saját befizetése hozadékait élvezheti. Addig azonban hazánk népessége az előrejelzések szerint akár húsz százalékkal is apadhat. A már ma is aggasztó korösszetétel azzal is fenyeget, hogy a gazdaság igényeinek megfelelő munkaerő sem lesz hamarosan elérhető.
A mai nyugdíjasok, ha már nem élvezhetik saját befizetéseik hasznát, mert a kommunista újítás ezt elvette tőlük, még mindig élvezhetnék annak előnyeit, hogy gyerekeket neveltek fel, azaz adó- és járulékfizetőket. Miért nem lehetne felnevelt gyerekenként legalább tíz-tíz százalékkal magasabb a nyugdíj? Talán akkor a nyugdíjas szülő is több kedvet érezne, hogy az unokák nevelésében is részt vegyen. Az sem elképzelhetetlen, hogy a nagyszülők illetékmentesen örökíthessék át lakóingatlanaikat az unokákra, tehermentesítve ezzel a szülőket. Ez is ösztönözné őket további gyermekek vállalására.
A megoldásnak most van itt az alkalmas ideje. A nagy létszámú Ratkó-generáció az elkövetkező négy-öt évben készül nyugdíjba. Az ő gyermekeik termékeny korszakukban vannak. Látványos lehetne a demográfiai hatás. Végül meg kellene szüntetni a kötelező magánnyugdíj-pénztári befizetéseket. Fizessen, aki akar, önkéntesen. A nyugdíjaskártyát keverők is megnyugodhatnának, hiszen még mindig több a nyugdíjas, akinek gyereke van, mint a gyerektelen. A svájci indexálásból a teljes nyugdíjtömegre eső pénzből két-három évig elsősorban a gyermeket felnevelő szülők többletnyugdíjára kellene fordítani.
Boros Imre közgazdász(MH)
