Ha hazánkban nekilódul az infláció, a jegybank kamatot emel: erre akár mérget is vehetünk az elmúlt időszak tapasztalatai szerint. Olyan sikeres gazdaságot még nem láttam, ahol magas a pénzromlás üteme és magas az alapkamat, közben pedig ezermilliárdos nagyságrendben megy el a pénz a kamatkiadásokra – mondta lapunknak Boros Imre közgazdász.– Szigorú inflációellenes politikát hirdetett meg a jegybank. Ezért olyan magas az alapkamat?
– A Magyar Nemzeti Bank túlságosan is bebiztosítja magát. Akár mérget is vehetünk az elmúlt másfél évtized tapasztalatai alapján arra, hogy ha csak egy kicsivel is magasabb a pénzromlási ütem, a jegybank megemeli az alapkamatot. Miután nem csökken az infláció, az európai térségben nálunk az egyik legmagasabb az alapkamat.
– Viszont a kamatemelésen kívül nincs túl sok lehetősége az MNB-nek.
– Eközben viszont más kelet-közép-európai országokban kisebb költségekkel vehetnek fel hitelt a vállalkozások, arról nem is beszélve, hogy a kamatkiadások az állampolgárok jövedelmének lecsapolására is szolgál.
– Ezt hogy érti?
– A növekvő adósságterhek fedezésére államkötvényeket bocsát ki az állam, ami után kamatokat fizet a költségvetés. Az idén több mint ezermilliárd forint jut erre a célra. Ezt a pénzt jóval hasznosabban is lehetne költeni. Adósságokat ismét nem fejlesztési céllal halmozunk fel, hanem azért, hogy a kamatokat fizetni tudjuk. Ezért kell pénzt a közszférától (oktatás, igazgatás, egészségügy) is megvonni.
– Mindennek az infláció az oka.
– Aligha kétséges, hogy a magyar gazdaság elmúlt húszéves teljesítményének egyszavas jellemzésére találhatunk alkalmasabb szót az inflációnál. Ha a jellemzést egyszavasról kétszavasra bővítjük, az eladósodás jut eszünkbe. Ez ugyanúgy jellemezte az elmúlt húsz évet, mint az infláció. Ráadásul, a két jelenség között szoros összefüggés van. Pénzt ugyanis csak úgy adnak kölcsön, ha a kamattal többet lehet keresni, mint amit az infláción veszít a hitelező. Ha nagy szükség van pénzre, csak jóval az infláció fölötti kamatlábbal lehet kölcsönözni, mert a kölcsönadó attól fél, hogy pénzét nem kapja vissza.
– A forint azonban erős, ami a behozatalon keresztül csökkenti az inflációt…
– Ez csak elméletileg van így, a nálunk megtelepedett multik euróban számolnak. S miután a kivitel-behozatal alapvetően rajtuk keresztül bonyolódik, túl sok pozitív hatást nem fejt ki.
– Hogy látja: a kormány és a jegybank végre egy gyékényen árul?
– Úgy érzem, alapvető kérdésekben nincs egyetértés. Ilyenkor pedig mindig az ország jár rosszul. A széthúzás pánikot okoz a befektetők körében. A spekulánsok pedig előbb-utóbb menekülnek a forinttól. Megállítani a rohamot ismét csak magas kamatok ígéretével lehetett.
– Ördögi körben vergődünk?
– Adósságspirálban vagyunk. Az elmúlt negyedszázad inflációs gazdaságpolitikája mára hazánkat reménytelen helyzetbe sodorta. Eközben szomszédaink boldogulnak új uniós tagként, stabil pénzpolitikát követve. Sem a közvélemény, sem a politika nem elég határozott, hogy megszabaduljon az első számú közellenségtől, az inflációtól, s az inflációgyártás – eladósodás-stagnálás – idült apostolaitól. Ma is ők viszik a szót, ők adják a recepteket. Versenyképesség-javulást várni, nagyobb foglalkoztatást remélni, uniós források hatékony elköltésében bízni, konok inflációellenes gazdaságpolitika nélkül nem egyéb fecsegésnél.
Szajlai Csaba
Magyar Hírlap
