Tegyük fel, hogy nem olyan véget ért a második világháború, amilyet, s a náci diktatúrának is kijut negyvenévnyi idő, mint édestestvérének, a kommunizmusnak. Persze ez rém történelmietlen, de felettébb szórakoztató, hát játszunk el a gondolattal, mi történt volna, ha...

A nácik végrehajtják az "endlösungot", felépítik a létező nemzeti szocializmust - majd minekutána a német nép látványosan megelégeli a diktatúrát, például egy népfelkelés keretében, a pártvezetők leszámolnak a "hitlerizmussal", tovalökik a húsosfazekak mellől régi pártkatonákat, némelyeket közülük talán ki is végeznek, majd ezek után hozzákezdenek a konszolidációhoz.

 A konszolidáció eredményeképpen jut majdnem minden németnek egy Volkswagen, vagy egy kis hétvégi faház a Fekete-erdőben, a kisemberek keveset, a nagy emberek sokat lophatnak a közösből. Néha-néha összekacsintanak a német kisemberek és a vezető pártfunkcionáriusok, hogy persze már egyikőjük sem gondolja komolyan a náci eszméket, de azért mégiscsak jó ez a rendszer, ez a konszolidált nemzeti szocializmus, ahol Faludyval szólva "Szabad utazni, csendesen morogni / s lopni"

 Aztán a létező nemzeti szocializmus is összeomlik, mint minden lelketlen, zsarnoki rendszer, és amikor a régi NSDAP tagok felfedezik, hogy rendszerük működésképtelen, hirtelen a demokratikus átmenet élére állnak, egy kicsit átnevezik pártjukat, kihagyják belőle a "munkás" szót jelző "A" betűt, és igyekeznek megfelelni a többpártrendszer követelményeinek.

Akár még demokratikus választást is nyerhetnek - ugyan, miért is ne nyerhetnének? - de akár kormányon, akár ellenzékben vannak, sértett hangon kérik ki maguknak, hogy őket bárki "lenácizza", hiszen, ugyebár, nácizmus nem is volt soha, az nem valósult meg, csak a "hitlerizmus", de ahhoz nekik semmi közük, sőt ők is harcoltak ellene, s csak azért, mert a konszolidált náci egypártrendszer utódpártjának tagjai, őket senki se nevezze nácinak, mert úgy felháborodnak, hogy csak na. Különben is, a régi pártkatonák nagyrészt úgyis visszavonultak, s mára már a néhai Hitlerjugend korifeusai lettek a párt vezetői.

Egy idő után már ők maguk is elhiszik, hogy ők, az NSDAP utódpártjának tagjai nem Hitler, hanem Claus Schenk von Stauffenberg szellemi örökösei, és bizony elmennek, és koszorúznak a Hitler elleni merénylet elkövetőjének sírjánál, ködfátyolos szemmel, múltba révedő tekintettel tartanak nagyívű beszédeket arról, milyen szörnyű is volt a hitlerizmus.

 Ennyit hát az elképzelt konszolidált náci diktatúráról.

Most pedig arra kérem a tisztelt olvasót, hogy az előbbi gondolatmentben Németországot helyettesítse Magyarországgal, a nácizmust a kommunizmussal, a hitlerizmust a sztálinizmussal, az endlösungot az osztályharccal, az NSDAP-ot az MSZMP-vel, a Volkswagent a Trabanttal, a Fekete-erdei nyaralót a balatoni víkendházzal, Stauffenberget pedig Nagy Imrével, s ilyenformán olvassa el a szöveget. Az iménti gondolatmenet e pár apró változtatással való elolvasásával már el is jutottunk oda, hogy megértsük, mi is történt 2008. június 16-án.

Hát nem gyönyörű? Na akkor most képzeljük el, hogy amennyiben mégiscsak a konszolidálódott náci diktatúra képviselői koszorúztak volna Stauffenberg sírjánál, milyen felháborodott cikkek és publikációk születtek volna azon közismert baloldali közírók tollából, akik Nagy Imre halálának és újratemetésének évfordulóján nagy nemzeti összeborulásról, társadalmi megbékélésről, ezerarcú '56-ról írtak.

 Látják, ez az, amit kettős mércének szokás nevezni.

Mindenesetre ez azért mégiscsak egy Monty Python filmbe illő abszurd, hogy az MSZP bármilyen módon egy platformra kíván kerülni 1956-tal, Nagy Imrével, a kommunista diktatúra áldozatainak emlékével.

Persze olyan abszurd jelenet, amelynek nem mi írtuk a forgatókönyvét. Így nem tehetünk mást, mint hogy szabadon eldöntjük: nézzük-e vagy sem azt, ahogy a nemzetközi szocializmus magyarországi működtetői minden alkalommal vért izzadnak, hogy egy kicsit kozmetikázgathassák azt a múltat, amikor számukra '56 még horthysta ellenforradalom volt.

S miközben fanyarul mosolygunk ezen burleszk-jellegű jeleneten, ahogy a kommunista utódpárt csetlik-botlik Nagy Imre és '56 emlékei körül, nekünk egyvalamit sosem szabad felejteni: egy diktatúrának csak működtetői (haszonélvezői) és elszenvedői (áldozatai) vannak. E két csoport pedig nyilvánvalóan nem ünnepelhet együtt - függetlenül attól, hogy a kommunista utódpárt éppen egy notórius hazudozó paprikajancsit, avagy egy kevésbé visszataszító szocialistát ültet az ország élére.

Így tehát, amíg van MSZP, maradnak a külön ünneplésből, az egymásra mutogatásból, a kettős mércéből álló abszurd burleszk-jelenetek is. De ne feledjük, egyszer minden filmnek vége szakad.

Chladek Tibor