Talán már meg sem tudnám pontosan mondani, összesen hány pedagógus tanított, de legtöbbjüket azért megőriztem emlékezetemben.
Például azt a fizikatanárnőmet, aki saját bevallása szerint legszívesebben végigpofozta volna az egész osztályt, lévén hogy mi semmirekellő gazemberek voltunk egytől-egyig, akik úgysem viszik semmire.
Mármint az ő elfogulatlan vélekedése szerint.
Ez a tanárnőm mindig fehér iskolaköpenyben tanított, és szíve szerint bennünket is köpenyben és vasalt egyenruhában látott volna, mert mélységesen felháborította, hogy egyesek különböző feliratokkal tarkított pulóvereket viseltek, mások szakadt farmernadrágot vagy éppen élénk színű tornacipőt hordtak. Két fizikaképlet között boldog mosollyal az arcán nosztalgiázott azokról a régi szép időkről, amikor még a tanárok körmöst osztogathattak, amikor a tanárok még rettegett tekintélyek voltak, és előttük hátratett kézzel kellett ülnie a gyomoridegtől rángó arcú diákoknak.
Biztos azért szeretett annyira nosztalgiázni, mert ő már nem oszthatott körmöst, nem számított rettegett tekintélynek, s bár szigorú feleltetései közben többször kaptunk gyomorideget, igazából mélységesen megvetettük, s ha nem a mi bőrünkre megy a játék, talán még hangosan ki is kacagjuk.
De hát a mi bőrünkre ment a játék.
Ezt főleg akkor éreztük, amikor amúgy is silány szóbeli feleletünk eredményét füzetünk külalakjára hivatkozva rontotta még lejjebb. Az informatika és a digitalizáció korában ő nagy valószínűséggel be sem tudott volna kapcsolni egy számítógépet, de ha betűformáink nem feleltek meg az ő finom igényeinek, örülhettünk, ha nem kellett az elejétől újraírnunk a fizikafüzetet. Akár májusban is.
Ez a tanárnő szentül meg volt győződve, hogy a fizika a legfontosabb tantárgy, amit csak tanulhatunk, s hogy ehhez képest minden felesleges. Mi pedig meg voltunk győződve, hogy a fizika éppolyan felesleges tantárgy, mint a többi.
Ma már néha úgy érzem, talán egyikünknek sem volt igaza.
Egy másik tanárom, aki földrajzot tanított, mindig öltönyben és nyakkendőben járt, reggelente hóna alá csapva az elmaradhatatlan Szabad Népet, akarom mondani Népszabadságot. Ő volt az első tanár, aki tendenciózusan magázott bennünket, tizennégy-tizenöt éves kiskamaszokat, mi meg nevettünk ezen. Persze csak magunkban.
Mert ettől a tanártól tényleg féltünk.
Azért féltünk, sőt mi több, rettegtünk tőle, mert ő nem csak beszélt arról, hogy legszívesebben végigpofozna bennünket, hanem időnként ütött is.
Finoman, elegánsan ütött, oda-vissza, először kezének külső felével, aztán amúgy visszakézből tenyerével is. Aki esetleg sírva fakadt, az még egy adagot kapott.
Amikor az egyik diák papástól-mamástul látogatta meg őt, hogy megkérdezzék álláspontját a diákjaival szemben használt testi fenyítés helyességéről, szándéka szerint megpofozta volna a diák szüleit is. Ők azonban tudomására hozták, visszaütnek kisfiúk helyett is, így ők valahogy megúszták pofon nélkül, bár azért el lettek küldve a kurva anyjukba, szó szerint, finoman és elegánsan.
Nem hiába rettegtünk ettől a tanártól, aki nem ismert sem istent, sem embert.
Pergős, feszes tempójú órákat tartott, melyeket többnyire röpdolgozattal kezdtünk. Az egyeseket átlagszámításkor nullának számolta, így félévkor az osztály több mint fele megbukott.
Engem csak egyszer akart megütni, mert nem tudtam válaszolni egy kérdésére. Május volt, kint zöldelltek a fák, csicseregtek a madarak, s én vártam, hogy csattanjon arcomon a finom és elegáns pofon.
Aztán mégsem ütött meg, máig nem tudom, miért. Visszaengedte teste mellé kezét, majd kizavart az óráról, és kijelentette, az ő órájára többet be ne tegyem a lábam. Ebben maradtunk.
Nem is mentem be többet hozzá. Valahogy azért csak megkaptam a kettest évvégén földrajzból – a szigorú tanár meg évvégen elhagyta az iskolát. Szerencsénkre.
Azt a tanáromat sem fogom soha elfelejteni, aki év végén nagyjából húsz gyereket akart megvágni. Ezt az elhatározását a nyári szünet és a bizonyítványosztás előtt két héttel hozta tudtunkra. Akkor már Diákönkormányzat-elnök voltam, és finoman értésére adtam, hogy ő jogilag már nem buktathat meg senkit, hiszen kötelessége lett volna háromnegyedévkor írásban figyelmeztetni az érintett diákok szüleit a bukásveszély tényéről. Kinevetett, hogy a diákoknak nincsenek jogai, csak kötelessége, és ő mindenkit meg fog buktatni, akit akar, sőt, még engem is, mert túl nagy pofám van.
Aztán sajnos mégsem buktathatott meg senkit. Mert tetszenek tudni, azért mégiscsak demokráciában élünk, és a jogszabályokat mindenkinek be kell tartania. Még a tanároknak is.
Ez a sok élmény mind arról jutott eszembe, hogy a tegnap esti híradóba valami oktatási szakember azt mondta, milyen szörnyű, hogy a diákoknak meg a szülőknek ennyi joguk van, miközben a tanároknak meg nincs. Még azt is hozzátette, hogy csak azoknak van joga, akik teljesítik a kötelességüket.
Be kell valljam, ez az a mondat, amitől kinyílik a bicska a zsebemben.
Mert ez a mondat egyet jelent azon tanáraim szellemiségével, akik pofoztak, akik igazságtalanul osztályoztak, akik despotaként uralkodtak felettem, akik azt hitték, bármit megtehetnek, mert ők a tanárok.
Ez a mondat, és az a szellemiség, ami mögötte van, egy Kádár-kori csökevény. Mert a Kádár-rendszerben nem voltak jogok. Pofabefogás volt, csendőrpertu volt, gumibottal verés október 23-án, despota párttitkárok zsarnokoskodása volt – minden volt, csak jog nem volt.
Pedig Márai megírta a Kassai polgárok c. drámájában a nagy igaságot: „Jog és igazság nélkül nincs élet.”
S ha valamiért, akkor ezért kellett a szocializmust a történelem szemétdombjára hajítanunk. Mert a diktatúrában nem, kizárólag demokráciában érdemes élni.
Manapság annyi szó esik arról, hogy milyen szörnyű is, hogy a demokrácia beköszöntött az iskolafalak közé is.
Pedig ettől csak azoknak a tanároknak kell félnie, akik kizárólag zsarnokként tudnak uralkodni a diákok felett – de a tízórai szünetben irgalmatlanul ki vannak röhögve a hátuk mögött.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy én nagyon szerettem középiskolás lenni, s bár pontosan láttam, mennyi alkalmatlan és képzetlen tanár van, de volt szerencsém olyan nagybetűs pedagógusokkal is találkozni, akikről a mai napig csak végtelen tisztelettel tudok beszélni.
Ilyen tanárom volt a középiskolai történelemtanárom. Ő sosem pofozott. Sosem akart körmöst osztani. Nem akart erőszakkal tekintélyt kicsikarni magának. Ő egyszerűen: tanított. Nem is akárhogyan. Beszélgetve, kedélyesen, komolyan mondom, órái hangulatához tökéletesen passzolt volna egy csésze tea és némi aprósütemény.
Ezt a tanárnőt nem féltük, többnyire talán nem is tiszteltük. De nagyon szerettük, és ezért nagyszerűen tudtunk vele együttdolgozni. Ez egyébként az érettségi eredményeinken is látszódott.
S ugyanez volt a helyzet osztályfőnökünkkel is, aki tényleg olyan volt, mint egy második édesanya. Nem érdekelte a tekintély, s csak egyetlen szabályt ismert: a szeretetét.
Ez az, ami megkülönbözteti a tanárt és a pedagógust: a szeretet. A diákok szeretete.
Elhiszem, hogy sok a kezelhetetlen diák, elhiszem, hogy sok pedagógus küszködik bunkó és neveletlen diákok miatt. Én mindezt elhiszem, és pedagógusgyerekként minden szimpátiám és együttérzésem ezeké a pedagógusoké.
Ugyanakkor azt is tudom gyakorló pedagógus édesanyámtól, hogy a szeretetnél nincs hatalmasabb erő. És azt is tapasztaltam, hogy mennyi alkalmatlan pedagógus van. És szeretném, ha néha kíváncsiak lennénk a diákok véleményére is.
Chladek Tibor
Például azt a fizikatanárnőmet, aki saját bevallása szerint legszívesebben végigpofozta volna az egész osztályt, lévén hogy mi semmirekellő gazemberek voltunk egytől-egyig, akik úgysem viszik semmire.
Mármint az ő elfogulatlan vélekedése szerint.
Ez a tanárnőm mindig fehér iskolaköpenyben tanított, és szíve szerint bennünket is köpenyben és vasalt egyenruhában látott volna, mert mélységesen felháborította, hogy egyesek különböző feliratokkal tarkított pulóvereket viseltek, mások szakadt farmernadrágot vagy éppen élénk színű tornacipőt hordtak. Két fizikaképlet között boldog mosollyal az arcán nosztalgiázott azokról a régi szép időkről, amikor még a tanárok körmöst osztogathattak, amikor a tanárok még rettegett tekintélyek voltak, és előttük hátratett kézzel kellett ülnie a gyomoridegtől rángó arcú diákoknak.
Biztos azért szeretett annyira nosztalgiázni, mert ő már nem oszthatott körmöst, nem számított rettegett tekintélynek, s bár szigorú feleltetései közben többször kaptunk gyomorideget, igazából mélységesen megvetettük, s ha nem a mi bőrünkre megy a játék, talán még hangosan ki is kacagjuk.
De hát a mi bőrünkre ment a játék.
Ezt főleg akkor éreztük, amikor amúgy is silány szóbeli feleletünk eredményét füzetünk külalakjára hivatkozva rontotta még lejjebb. Az informatika és a digitalizáció korában ő nagy valószínűséggel be sem tudott volna kapcsolni egy számítógépet, de ha betűformáink nem feleltek meg az ő finom igényeinek, örülhettünk, ha nem kellett az elejétől újraírnunk a fizikafüzetet. Akár májusban is.
Ez a tanárnő szentül meg volt győződve, hogy a fizika a legfontosabb tantárgy, amit csak tanulhatunk, s hogy ehhez képest minden felesleges. Mi pedig meg voltunk győződve, hogy a fizika éppolyan felesleges tantárgy, mint a többi.
Ma már néha úgy érzem, talán egyikünknek sem volt igaza.
Egy másik tanárom, aki földrajzot tanított, mindig öltönyben és nyakkendőben járt, reggelente hóna alá csapva az elmaradhatatlan Szabad Népet, akarom mondani Népszabadságot. Ő volt az első tanár, aki tendenciózusan magázott bennünket, tizennégy-tizenöt éves kiskamaszokat, mi meg nevettünk ezen. Persze csak magunkban.
Mert ettől a tanártól tényleg féltünk.
Azért féltünk, sőt mi több, rettegtünk tőle, mert ő nem csak beszélt arról, hogy legszívesebben végigpofozna bennünket, hanem időnként ütött is.
Finoman, elegánsan ütött, oda-vissza, először kezének külső felével, aztán amúgy visszakézből tenyerével is. Aki esetleg sírva fakadt, az még egy adagot kapott.
Amikor az egyik diák papástól-mamástul látogatta meg őt, hogy megkérdezzék álláspontját a diákjaival szemben használt testi fenyítés helyességéről, szándéka szerint megpofozta volna a diák szüleit is. Ők azonban tudomására hozták, visszaütnek kisfiúk helyett is, így ők valahogy megúszták pofon nélkül, bár azért el lettek küldve a kurva anyjukba, szó szerint, finoman és elegánsan.
Nem hiába rettegtünk ettől a tanártól, aki nem ismert sem istent, sem embert.
Pergős, feszes tempójú órákat tartott, melyeket többnyire röpdolgozattal kezdtünk. Az egyeseket átlagszámításkor nullának számolta, így félévkor az osztály több mint fele megbukott.
Engem csak egyszer akart megütni, mert nem tudtam válaszolni egy kérdésére. Május volt, kint zöldelltek a fák, csicseregtek a madarak, s én vártam, hogy csattanjon arcomon a finom és elegáns pofon.
Aztán mégsem ütött meg, máig nem tudom, miért. Visszaengedte teste mellé kezét, majd kizavart az óráról, és kijelentette, az ő órájára többet be ne tegyem a lábam. Ebben maradtunk.
Nem is mentem be többet hozzá. Valahogy azért csak megkaptam a kettest évvégén földrajzból – a szigorú tanár meg évvégen elhagyta az iskolát. Szerencsénkre.
Azt a tanáromat sem fogom soha elfelejteni, aki év végén nagyjából húsz gyereket akart megvágni. Ezt az elhatározását a nyári szünet és a bizonyítványosztás előtt két héttel hozta tudtunkra. Akkor már Diákönkormányzat-elnök voltam, és finoman értésére adtam, hogy ő jogilag már nem buktathat meg senkit, hiszen kötelessége lett volna háromnegyedévkor írásban figyelmeztetni az érintett diákok szüleit a bukásveszély tényéről. Kinevetett, hogy a diákoknak nincsenek jogai, csak kötelessége, és ő mindenkit meg fog buktatni, akit akar, sőt, még engem is, mert túl nagy pofám van.
Aztán sajnos mégsem buktathatott meg senkit. Mert tetszenek tudni, azért mégiscsak demokráciában élünk, és a jogszabályokat mindenkinek be kell tartania. Még a tanároknak is.
Ez a sok élmény mind arról jutott eszembe, hogy a tegnap esti híradóba valami oktatási szakember azt mondta, milyen szörnyű, hogy a diákoknak meg a szülőknek ennyi joguk van, miközben a tanároknak meg nincs. Még azt is hozzátette, hogy csak azoknak van joga, akik teljesítik a kötelességüket.
Be kell valljam, ez az a mondat, amitől kinyílik a bicska a zsebemben.
Mert ez a mondat egyet jelent azon tanáraim szellemiségével, akik pofoztak, akik igazságtalanul osztályoztak, akik despotaként uralkodtak felettem, akik azt hitték, bármit megtehetnek, mert ők a tanárok.
Ez a mondat, és az a szellemiség, ami mögötte van, egy Kádár-kori csökevény. Mert a Kádár-rendszerben nem voltak jogok. Pofabefogás volt, csendőrpertu volt, gumibottal verés október 23-án, despota párttitkárok zsarnokoskodása volt – minden volt, csak jog nem volt.
Pedig Márai megírta a Kassai polgárok c. drámájában a nagy igaságot: „Jog és igazság nélkül nincs élet.”
S ha valamiért, akkor ezért kellett a szocializmust a történelem szemétdombjára hajítanunk. Mert a diktatúrában nem, kizárólag demokráciában érdemes élni.
Manapság annyi szó esik arról, hogy milyen szörnyű is, hogy a demokrácia beköszöntött az iskolafalak közé is.
Pedig ettől csak azoknak a tanároknak kell félnie, akik kizárólag zsarnokként tudnak uralkodni a diákok felett – de a tízórai szünetben irgalmatlanul ki vannak röhögve a hátuk mögött.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy én nagyon szerettem középiskolás lenni, s bár pontosan láttam, mennyi alkalmatlan és képzetlen tanár van, de volt szerencsém olyan nagybetűs pedagógusokkal is találkozni, akikről a mai napig csak végtelen tisztelettel tudok beszélni.
Ilyen tanárom volt a középiskolai történelemtanárom. Ő sosem pofozott. Sosem akart körmöst osztani. Nem akart erőszakkal tekintélyt kicsikarni magának. Ő egyszerűen: tanított. Nem is akárhogyan. Beszélgetve, kedélyesen, komolyan mondom, órái hangulatához tökéletesen passzolt volna egy csésze tea és némi aprósütemény.
Ezt a tanárnőt nem féltük, többnyire talán nem is tiszteltük. De nagyon szerettük, és ezért nagyszerűen tudtunk vele együttdolgozni. Ez egyébként az érettségi eredményeinken is látszódott.
S ugyanez volt a helyzet osztályfőnökünkkel is, aki tényleg olyan volt, mint egy második édesanya. Nem érdekelte a tekintély, s csak egyetlen szabályt ismert: a szeretetét.
Ez az, ami megkülönbözteti a tanárt és a pedagógust: a szeretet. A diákok szeretete.
Elhiszem, hogy sok a kezelhetetlen diák, elhiszem, hogy sok pedagógus küszködik bunkó és neveletlen diákok miatt. Én mindezt elhiszem, és pedagógusgyerekként minden szimpátiám és együttérzésem ezeké a pedagógusoké.
Ugyanakkor azt is tudom gyakorló pedagógus édesanyámtól, hogy a szeretetnél nincs hatalmasabb erő. És azt is tapasztaltam, hogy mennyi alkalmatlan pedagógus van. És szeretném, ha néha kíváncsiak lennénk a diákok véleményére is.
Chladek Tibor
