November 4-én nemcsak az 1956-os Szent Forradalmunk gyalázatos eltiprására, hanem egy 11 évvel korábbi élni akarást, bizakodást idéző nagy eseményre is kell emlékeznünk: 1945. november 4-én a viharos belpolitikai előcsatározások után megtartott nemzetgyűlési választásokon, (a vörös megszállás ellenére!) a magyar nép, főként annak nemzetmegtartó törzse, a magyar parasztság döntő többsége NEM-et mondott a kommunizmusra, amely egyben IGEN-t jelentett egy olyan demokratikus Magyarország megteremtésére, amely egyaránt megálljt parancsolt a moszkovita „exportőrök” által erőszakolt vörös pestis hazai terjedésének és a néptömegeket ugyancsak kiszipolyozó világkapitalizmusnak, a nemzetközi nagytőke központjaiból vezényelt „liberális” fedőnevű kozmopolitizmusnak.
A megcsonkított Magyarország ekkor is zászlóvivő volt Európában, hiszen a világháború után elsőként harcolta ki a parlamenti választásokat. Ezen a választáson bontakoztak ki határozottan egy sajátos, valóban a népképviseleten nyugvó magyar harmadik út körvonalai. Mindez abból a nemzeti programból magasodott elő, amelyet az akkori kisgazdapárt paraszti centrumának politikusai, a parasztgazda Nagy Ferenc későbbi miniszterelnök, az antikommunista Kovács Béla főtitkár és Varga Béla, a legendás római katolikus plébános nevei fémjeleztek elsősorban. De az úgynevezett „munkáspártokat” sem lehetett rokonlelkeknek nevezni, hiszen a Kéthly Anna vezette szociáldemokrata munkások átláttak a Moszkvából exportált, magyar gyűlölő, idegen-gyökerű kommunisták”munkásosztály” – demagógiáján és az Isten-Haza-Család magyar keresztények eszméjét hordozó választópolgárokkal együtt kétharmados többséggel utasították el az egy tőről fakadó proletárdiktatúrát és a nemzetközi nagytőke népeket, nemzeteket leigázó „liberális” diktatúráját.
Több mint 60 évvel később, napjainkban mindez már nem rémálom, hanem keserű valóság, hogy e látszatra két világrend valóban egy tőről fakad, hiszen a korábbi (1990 előtti) évtizedekben proletárdiktatúráról, népidemokráciáról, kommunizmusról papoló vérszívóink az utóbbi két évtizedben „átváltoztak” nagytőkésekké, s a nemzetközi rablótőke kiszolgálóiként- „EU-demokrataként” befejezték azt a nemzetpusztítást, amit jogfolytonos vér-, és eszmei elődeik, közülük sokan ma is egykori hithű kommunistaként 1947 után elkezdtek, s „forradalmi munkás-paraszt” jelmezben folytattak tovább 1956 után is a mostani, legnagyobb átváltozásukig.
Minden bizonnyal a négy évtizedig viselt jelmez nem volt elég hatékony az őket bábként mozgató világimperialista népnyúzók szándékolt nemzetpusztító céljainak teljes befejezésére.
Ezért kellett a mostani, két évtizede felöltött „rendszerváltozásnak” elkeresztelt jelmez.
A rombolás, pusztítás annyira „jól sikerült”, hogy ma már gyakorlatilag nincs parasztságunk és falvaink –olykor a szó szoros értelmében- romokban hevernek.(Mindent felvert a gaz, társadalmi és fizikai értelemben egyaránt.)
2002-ben Karcagon, családi gyökereim egyik színhelyén, tiszaszentimrei gazdálkodóként figyelmeztetésül e felgyorsult veszedelemre, kopjafát állíttattam a Kommunista Diktatúrák Parasztáldozatainak Emlékére, amelyet az akkori magyar miniszterelnök, Orbán Viktor az avatásra küldött üzenettel üdvözölt, s elküldte kormányának egyik tagját is.
Sajnos nem bizonyult rémlátomásnak a veszély, hiszen 2002-ben újra visszatértek a kormányzati hatalomba a legrombolóbb vörösből átvedlett vadkapitalisták .Ezt követően a második hasonló kopjafát a mozgalommá szélesedő falu-, és parasztságmentő civil erőkkel és Orbán Viktorral avattuk.
Ezután többek mellett Schmitt Pál is csatlakozott e mozgalomhoz, s együtt emlékeztünk meg arról a kőröstarcsai, koncepciós perben halálra ítélt egykori parasztgazdáról, akit Békéscsabán, a Fő téren nyilvánosan akasztottak fel az ötvenes évek elején. A sort a vörös csillagnak napjainkban is hódoló Dobozon felavatott kopjafa követte, majd Sárrétudvariban az 56-os halálraítélt Wittner Mária és Szűrös Mátyás, az egykori állampárt egyik vezető tisztségviselője ismerte el felszólalásában a parasztságot likvidálók bűneit.
Remélem, hogy sem a helyi önkormányzatok, gazdaszervezetek, sem e kopjafaavató ünnepségek résztvevői nem felejtették el ezeket a figyelmeztető jeleket, amelyek ma még aktuálisabbak, mint akkor voltak.
Kiáltsunk most közösen, magyarként a gyökeres változásokért!
Kérem, hogy emlékezzenek meg e kopjafáknál november 4-én a kettős történelmi mementóról.
Karcagon kiemelt megemlékezést tartunk. Ennek egyik fővédnökségét a legszélesebb körű és legrégibb magyar civil szervezet, a Magyarok Világszövetségének elnöke, Patrubány Miklós már vállalta, s remélem Orbán Viktor is újra vállalja.
November 4-én az emlékezést és imádkozást a déli harangszó hangjaival kezdjük a kopjafánál a katolikus templommal szemközti téren, majd jeles történelmi személyiségek kértek és kapnak szót. Végül koszorúzással zárjuk az emléknapot.
2009. október 26.
Faludi Sándor
a kopjafát állító tiszaszentimrei családi gazdálkodó,
a FAUGAZDA Egyesület elnöke
