Mostanában azokat nevezzük "civileknek", akik nem pártba szerveződnek, nem is pártok szekerét tolják, függetleneknek tekintik magukat, de a közéletben részt akarnak venni.
Kiegyensúlyozott társadalmakban, ahol az állam is többé-kevésbé közmegelégedésre látja el feladatát és élvezi a társadalom többségének a bizalmát, ott a társadalom tagjai különféle formákban valamilyen karitatív, szociális, kulturális, sporttevékenységre szervezkednek klubokba, egyesületekbe. Az állampolgárok olyan kisebb-nagyobb közösségei ezek, amelyek részei a társadalmat átfogó politikai egésznek akkor is, ha ők maguk ezt nem is vállalnák, mert merőben más – és korántsem kedvező – véleményük van a politikáról. Pedig valamennyien részei vagyunk annak a politikai közösségnek, amely minden széthúzás, vita vagy ellenségesség ellenére egyetlen egész – olyan, amilyen. És nemcsak akkor mondunk politikai ítéletet kormányzatról, pártokról, amikor állampolgári kötelességünknek eleget téve részt veszünk a választásokon, hanem amikor akár baráti körben, akár a piacon vagy a kocsmában, nyugdíjasklubban véleményt nyilvánítunk közügyekben. Akarva-akaratlan alakítjuk a közvélekedést, vagy egyszerűen csak a közhangulatot.
Nincs tehát politikamentes élet a pártokon kívüli hétköznapokban sem, arról nem is beszélve, hogy ami a hivatásos politika porondján, a kormányzati munkában, az országházban vagy a pártokban zajlik, annak következményeit kényszerűen viselnie kell annak is, aki nagyon távol érzi magát a politika világától, vagy éppenséggel menekülni igyekszik attól. Vannak helyzetek, amikor a "civileknek" tudatosan és közvetlenül is bele kell szólniuk a politika alakításába, mert rájönnek, hogy azt nem bízhatják csupán a hivatásos pártkatonákra vagy állami vezetőkre – ha nem akarnak páriákká válni ott, ahol mindennek értük, az ő érdekükben kellene történnie.
Ilyen helyzet van ma Magyarországon. Nemcsak arról van szó, hogy immár két évtizede jószerivel minden a fejünk fölött történik, hanem arról, hogy minden fontos kormányzati döntés ellenünkre, kisemmizésünkre születik, anyagi és szellemi értelemben egyaránt. Nálunk ma kiegyensúlyozott társadalomról még álmodni is nehéz, az állam, a kormányzat pedig nemhogy közbizalmat nem élvez, de egyenesen közutálat tárgya lett. Különös, hogy a társadalom ezt éveken át ellenállás nélkül tűrte, és csak akkor kezdett el mozgolódni önállóan, amikor már csakugyan mindenki a nyakán érezhette egy teljesen eltorzult hatalom böllérkését.
Ez a bizonyos "civil" társadalom csak a legutóbbi időkben jelent meg az utcán, most már egyenesen a kormánybuktatás szándékával. A civil összefogásnak először volt is látványos eredménye a Hősök terén, ahol mintegy kétszázezer ember követelte a kormány távozását a hatalomból, támogató pártjaival együtt. Ez eredmény volt, ha nem is buktatta meg a kormányt. Ilyen eredményt hozott az európai uniós választás is, még nagyobb súllyal jelezve országnak, világnak, hogy ezekből az újgazdag hatalomgyakorlókból a többségnek elege van. Ám a kormány maradt ezután is, a tüntetők pedig egyre fogytak.
Ezek a tények a "civileknek" jelezték: akárhány szervezetet fognak össze, erejük kevés; a társadalmi apátia, a félelmek, a tüntetésekkel szemben kialakult szkepszis falát nem tudják áttörni, nem mennek milliók az utcára, legfeljebb ezrek, tízezrek – ezt a kormányt pedig a legkevésbé sem érdekli a közvélemény, a mindenáron való hatalomban maradás annál inkább. További tanulság lehet, hogy az összefogás nem korlátozódhat a civilekre, a valóságos politikai erőt képviselő, szervezett ellenzéki parlamenti párt nélkül nem megy. És nem megy olyan vezető személyiség nélkül sem, akiben a nép nagyobb része bízik, akiben a jövőt látja kormányfőként megtestesülni. Tehát minden változást akaró politikai tényező összefogására és összehangolt cselekvésére van szükség.
A civilszervezetek vezetőinek – tetszik, vagy nem tetszik – tétovázás nélkül és félreérthetetlenül a mellé a párt mellé kell állniuk, amely most az egyetlen kormányképes erő a nemzet oldalán – másként akaratuk ellenére is a társadalom bizonytalanságát, a tájékozódás zavarait növelik. A csakugyan nagy támogatottságú ellenzéki pártnak ugyanakkor tudnia kell: nemcsak most van szüksége a széles társadalmi támogatásra, de még inkább szüksége lesz akkor, amikor majd a lerontott, kifosztott ország kormányzásához kell fognia.
Bíró Zoltán (MH)
