Több mint egy évtized eltéréssel két neves liberális közbeszélő szinte teljesen azonos címmel írt dolgozatot. Kis János 1996-ban a Beszélőben (A rendszerváltásnak vége), Szilágyi Ákos pedig a közelmúltban a Népszabadságban jelentette meg írását (A rendszerváltás vége).
A magyar nyelvben, amikor valaminek a végéről beszélünk, akkor ez jelentheti valamilyen cselekvéssornak a lezárulását, de jelenheti valaminek a pusztulását, halálát is. Mindkét szerző ügyesen játszik e kettős jelentéstartomány különös üzenetével – és ennek oka van. Az ok pedig nem más, mint hogy az "itt és most" Magyarországán mindkét értelmezési keret következményei valóban jelen vannak. Ezt elősegíti az is, hogy kezdettől fogva tisztázatlan: csupán az 1989-90-es történéseket nevezzük-e rendszerváltásnak, vagy az óta "tart" folyamatosan az a valami, amit rendszerváltásként szokás megnevezni.
Kis János az 1996-os írásban egyrészt elégedetten nyugtázza, hogy a Bokros-csomag nyomán végre nem csak a politikai keretek, hanem a társadalmi-gazdasági rendszer is végleg elszakadt a Kádár-korszaktól, így a rendszerváltás befejeződött. Ám közben arra is felhívja a figyelmet, hogy az átalakítás vesztesei veszélyesen sokan vannak, és bár láthatólag képtelenek elégedetlenségüket a rendszerrel szembeni ellenállássá szervezni, de ez nem teheti öntelt cinikussá a rendszer végső kereteit kialakító és rögzítő liberális eliteket. Amikor ennek kapcsán óvja ezeket a csoportokat az általa szellemesen "macsó liberalizmusnak" elnevezett viselkedési mintáktól, amelyben az aufklérista megszállottság, a bigott doktrinerség és a cinikus-gátlástalan haszonelvűség keveredik, olyan, mintha csak az ország mai vezetőiről beszélne. Ezzel együtt is, bár lát bizonyos veszélyzónákat, de a rendszerváltás rendszerének akkoriban a Bokros-csomag nyomán kialakuló karakterét teljesen helyénvalónak, és hosszú távon is sikeresen üzemeltethetőnek véli. Érdekes lenne megtudni, hogy Kis János ma hogyan vélekedik minderről – különös tekintettel arra, hogy az így kialakuló rendszert "jegyző" MSZP–SZDSZ-koalíció akkor 72 százalékot tudhatott magáénak, ma viszont ennek legfeljebb az egyharmadát.
Az 1996-ban gyaníthatóan az akkori Kis Jánossal teljesen egyetértő Szilágyi Ákos a közelmúltban publikált írásában igen drámai és elgondolkodtató képet fest a rendszerváltás "végéről". Ő is úgy véli, történelmileg jó esély volt arra, hogy a liberális demokrácia kialakuljon Magyarországon, ám a liberális elitek éppen már Kis által is veszélyesnek ítélt karaktervonásai ezt a reményt végleg romba döntötték. A "másik" oldal a következő választáson valószínűleg kétharmados – vagyis az alkotmányos keretek megváltoztatását is megengedő – többséget szerez, és ezzel megnyílik az út a rendszerváltás befejezése, vagyis az előtt a végleges berendezkedés előtt, amelyet ő "illiberális demokráciának" nevez. Azt is kifejti, hogy noha ő személy szerint nem örül ennek, de hosszú távon az ország érdekeiben működtethető rendszer ebből is kialakulhat. Ehhez azonban az kell, hogy a rendszer új urai ne "erőből politizáljanak". Tehát vegyék tudomásul, hogy az országban mindig "két társadalom" fog együtt élni, és igyekezzenek kiegyezni. Ha ugyanis a másik ellenére, vagy azzal háborúba bocsátkozva kívánják az új rendszert berendezni, akkor nemcsak ők szenvednek újabb kudarcot, de Magyarországot is végzetes, polgárháborús helyzetbe sodorják.
Tételezzük fel, hogy értelmileg és erkölcsileg tiszteletreméltó ellenfelekkel van dolgunk Kis János és Szilágyi Ákos személyében. Ám az ország és vezető elitjeinek igazi drámája, sőt most már talán tragédiája éppen abban ragadható meg, hogy még az ilyen kaliberű személyiségek is ennyire az éppen általuk is felépített hamis elbeszélési módok ketrecében vergődnek. És éppen azt a lényeget nem ismerik fel, amelyet pedig az elmúlt fél év globális válságörvényei most már brutális nyíltsággal hoztak a felszínre. Azt tudniillik, hogy a globalitás egész önfelélő létmódja maga a fenntarthatatlanság, és hogy ezt a létmódot éppen azok a liberális elitek építették fel és üzemeltetik mindmáig, akik közé ők maguk is méltán sorolják magukat. És amely létmód most látványosan viszi az önmegsemmisítés szakadéka felé az egész emberi létezést. Vagyis egy olyan konstrukció nevében igényelnek "kiegyezést" a Magyarország nevű "lokalitásban", amely pusztító veszélyességét éppen önmaga mutatja most be megrendítő brutalitással.
Bármennyire is nemes indítékok vezetik ezt a kiegyezési ajánlatot, a javaslat tragikus képtelenség, és ez nem túl jó hír – mert ez az ő értelmezésük szerint polgárháborút jelent. Érdemes lenne elgondolkodniuk azonban egy "harmadik típusú" lehetőségen is. Azon, hogy esetleg ők maguk látják be: az általuk konstruált és még mindig fenntarthatónak vélt létmód végleg megbukott, és hogy morális és intellektuális energiáikat feleslegesen pazarolják most már e létmód megtartásának teljesen hiábavaló erőltetésére.
Bogár László közgazdász
