Van egy régi vicc. Az öreg székely szekerére felkéredzkedik valaki, aki Kolozsvárra tart. Mikor hosszú utazás után óvatosan megkérdezi, hogy messze van-e még Kolozsvár, az öreg kocsis azt válaszolja: hát, most már messze! Hiszen a szekér ellenkező irányba ment…
Az utóbbi húsz évben gyakran készültek komolykodó, roppant tudományos elemzések arról, hogy mikor is fogjuk utolérni Európát. Sok érdekes és fontos megállapítást tartalmaztak ezek az írások, csak egy jelentéktelen apróságról feledkeztek meg. Arról tudniillik, hogy Európa utoléréséhez először is az kellene, hogy arrafelé menjünk. Ha az utolérést a legegyszerűbb formában értjük is, akkor is minimum arra lenne szükség, hogy Magyarország gazdasági növekedésének üteme tartósan és jelentősen meghaladja a nyugat-európai országokét. Mint majd rövidesen jelezzük, az utolérés valójában sokkal komplexebb dolog, de nézzük először ezt a „szimplex” változatot, a GDP, vagyis a bruttó hazai termék növekedési ütemének alakulását.
Tekintsük kiindulópontnak az utolsó békeév, vagyis 1989 adatát, és mivel most már 2010 végéig többé-kevésbé látszanak az adatok, hasonlítsuk össze ezt a 21 évet (1989–2010) az 1989 előtti 21 évvel. Így egyúttal az is világossá válik, hogy a rendszerváltás oly kitűnő rendszere milyen mértékben gyorsította fel a növekedést és ezen keresztül Nyugat Európa utolérését. Nos, 1968-ban a nyugat-európai egy főre eső GDP átlagosan a 3,3-szerese volt az akkori magyar szintnek. Mivel a magyar gazdasági növekedés üteme ebben az időszakban majdnem kétszerese volt a nyugatinak, (nálunk 4,0 százalék, ott 2,2 százalék) 1989-re a Nyugat előnye csökkent, már „csak” 2,5-szer volt nagyobb az ottani GDP. Az igaz, hogy 1989 és 2010 között ez a helyzet megváltozik, csak sajnos nem előnyünkre. A mi gazdasági növekedésünk drámaian lelassul, 4,0 százalékról 1,0 százalékra! A nyugati országoké is lassul ugyan, de csak 2,2 százalékról 1,4 százalékra. Ám ez is elég ahhoz, hogy az előnyük növekedjen: 2010-ben az egy főre eső GDP ott 2,8-szerese a magyarénak, az 1989-ben már elért 2,5-szeres különbséggel szemben. (Ez nagyjából azt jelenti, hogy 2010-ben az elmaradásunk az 1978-as szintre esik vissza).
Ennél is megrendítőbb, ami a társadalmat sokkal közvetlenebbül érintő reálbéradatok terén lejátszódik. Ott az eredeti elmaradásunk is nagyobb, 1968-ban éppen négyszer akkorák a nyugati bérek, mint nálunk. Ez 1989-re 4,2-szeresre nő, és a rendszerváltás időszakában tovább nő, 2010-ben 4,5-szeres. Vagyis nemcsak arról van szó, hogy az egész elmúlt negyven évet tekintve sem közeledtünk a Nyugathoz, hanem arról, hogy a rendszerváltás rendszere drámaian lelassította mind a GDP, mind a reálbérek növekedését, és az elmaradásunk tovább nőtt. A nyugatias globalitás birodalmába való belépésünk tehát tragikomikus módon még attól a szerény közeledési potenciától is megfosztott minket, amellyel az 1968 és 1989 közötti időszakban rendelkeztünk. A rendszer egyre nyilvánvalóbb legitimitásvesztése és közelgő összeomlása jelentős részben éppen annak tudható be, hogy a rendszerváltás elitjei kollektíven megbuktak, hiszen mindnyájan azt ígérték és állították, hogy maga a rendszer az, ami természetes fölényéből adódóan automatikusan teszi lehetővé, hogy húsz-huszonöt év alatt behozzuk a történelmi lemaradás nagy részét.
Pedig ráadásul még számos olyan kényes mozzanatot is említhetnénk, ami tovább súlyosbítja ezt az egyébként is éppen eléggé drámai helyzetet. Az egyik például az, hogy az 1968–1989-es időszakban jelentősen növekedett ugyan az eladósodás, amelyet a növekedés árának, negatív hozadékának tekinthetünk, ám az optimista várakozásokkal szemben a magyar gazdaság nemcsak, hogy nem nőtte ki, ahogy sokszor ígérték, ezt az adósságtömeget, de ma az ország, és azon belül az állam eladósodottsága sokkal súlyosabb, mint huszonöt-harminc éve volt. Pedig közben az állam gigantikus vagyonvesztést is elszenvedett, és ez a negatív vagyon is felfogható eladósodásként.
Arról nem is beszélve, hogy az elmúlt 21 év GDP-adataiban egyre nagyobb hányadban szerepel az itt tevékenykedő külföldi tulajdonú vállalkozások profitja, amelynek növekvő hányadát utalják haza, tehát csupán optikai csalódás azt a magyar nemzeti jövedelem részének tekinteni.
Vagyis az ország által ténylegesen felhasználható jövedelem terén az elmaradásunk növekedése még drámaibb. Ezt bizonyítja az is, hogy a reálbéreknél, ahol ez a torzítás már nincs jelen, az elmaradásunk nagyobb, és gyorsulva növekedett is az elmúlt negyven évben. Azt már nem is említve, hogyha a Fidesz-kormány által 2001-ben nagyon helyesen elkezdett, és az MSZP-kormány által folytatott igen jelentős reálbéremelés nem lett volna, akkor 2010-ben az egy keresőre jutó bérek terén az elmaradásunk nem 4,5-szeres, hanem több mint ötszörös volna a nyugati bérekhez képest! Lehet tehát továbbra is felelőtlen osztogatásnak minősíteni és elátkozni mindezt, csak akkor azt is hozzá kell tennie a bátor kritikusnak, hogy ő igenis azt szeretné, ha a bérek terén meglévő és növekvő történelmi elmaradásunk még nagyobb lenne, illetve még gyorsabban növekedne.
Az ország társadalmi, gazdasági, politikai elitjeit tehát történelmi felelősség terheli mind az elmúlt húsz év folyamatait, mind az előttünk álló, módfelett kalandosnak ígérkező évtized felzárkózási elképzeléseit illetően. Ott az írás a falon! Most már csak olvasni kellene megtanulni.
Bogár László
Forrás: Magyar Hirlap online
