KISGAZDÁK BLOGJA

Húsz évvel ezelőtti legvérmesebb reményeinknél is gyorsabban omlottak össze a kommunista rendszer hídfőállásai világszerte. Csak zárványok, néhány sziklás zátony emlékeztet az elsüllyedt világbirodalomra. Ha azt nem is gondoltuk, hogy ezzel a történelem véget ért volna, de aligha jutott eszünkbe, hogy húsz év elteltével újabb korszakos változás bontakozik ki a világtörténelem horizontján. Pedig ma éppen ez történik.

Súlyos hatalmi és gazdasági változások jégzajlásai sodorják magukkal a világot. Az amerikai elnök székét jó előre odaítélték a hagyományos hatalmi elit legsikeresebb fehér asszonyának, és végül egy kívülről érkező afroamerikai férfi találta magát benne. A szétesett, kifosztott, leírt Oroszország bámulatos fordulattal feltámadt, újraszervezte magát, és megint nyílt hatalmi törekvések vezetik külpolitikáját.

Ázsia a tektonikus mozgásokat megillető borzongással vegyes ámulattól kísérve emelkedik egyre magasabbra, hovatovább megfordította a globalizáció mélytengeri áramlatát, ma már nem a Nyugat, hanem Kína a szabadjára engedett világgazdasági folyamatok első számú haszonélvezője, s nemcsak saját hatalmas belgazdaságának pályáján jelentette be visszavételi igényeit, hanem már a Nyugat saját belpiacainak kapuját döngeti, s szakítja be hamarosan. És a sor folytatható. Okkal érezzük úgy: bármerre fordítjuk tekintetünket, a változások rengéshullámai körülöttünk átrendezik a megszokott tájképet.

Ám minden változásnak van fókusza. Első látásra az igazán fontos dolgok a gazdaságban történnek, ám alaposabb elemzés után nem ott, hanem a politikában találhatjuk meg a mozgások epicentrumát. Méghozzá Európában, az európai politikában. Európában most lezárul egy korszak, egy történelmi fejezet, elveszíti érvényét egy szellemi koordináta-rendszer, amely megmérte, megítélte és minősítette eszméinket, politikai és gazdasági ideáinkat, sőt észjárásunkat is. Úgy tűnik, a legfontosabb dolgok valóban a fejekben dőlnek el.

Európában véget ér a neoliberalizmus korszaka. Nem egyszerűen a neoliberalizmus zászlóvivőjévé avanzsált európai baloldali pártok hanyatlásáról van szó, hiszen a neoliberalizmus korszakában jobboldali pártok szép számban és tekintélyes országokban is kormányzati magaslatokra verekedték magukat, sőt időnként két választási cikluson keresztül is sikerült megkapaszkodniuk ott. A koordináta-rendszer azonban – amely megmutatta, mi a jó és mi a rossz – a gazdasági és a politikai gondolkodást meghatározó korszellem, a mindenkori kormányok politikai mintázatára való tekintet nélkül a neoliberalizmus volt.

Nem egyszerűen arról van szó, hogy a hadiszerencse forgandóságának megfelelően most a baloldali pártok kerültek alulra és a jobboldaliak felülre, és nem is egyszerűen az európai szocialisták konjunkturális vereségéről és a néppártiak felülkerekedéséről.

Nem csupán arról van szó, hogy a pénzügyi válság kellős közepén az ellenzékben levő jobboldali pártok – mint például a Fidesz – taroltak, hanem arról, hogy a jobboldal mindenhol tarolt.
Ha ellenzékben volt, ha kormányon, latin és északi, nyugati, közép- és keleti országokban, az Európai Unió magjában és perifériáján, régi demokráciákban és posztkommunista országokban egyaránt. A mindig létező kivételek ezúttal súlytalanok.

A jobboldali diadalmenet háttere

Akik szellemi pályáról érkeznek a politika világába, rendszerint úgy gondolják, hogy egy politikai korszak uralkodó szellemi irányzatának középpontjában egy ideológiai rendszer, sőt filozófiai erejű tételek állnak. A neoliberalizmus azonban furcsa szerzet. „Ha valamiről nem sikerült jó fényképet készítened, azért van, mert nem vagy elég közel hozzá” – ilyesfélét tanácsolt egy manapság kiállított egykori fotóművész-legenda. Csak egészen közelről fedezhető fel az is, hogy a neoliberalizmus esetében mítoszok, tabuk, babonás hiedelmek kusza és nyomasztó szövevényével állunk szemben.

Figyelemre méltó, hogy az a szellemi kör, amely a leghangosabban szokta a középkort sötétként emlegetni – nem utolsósorban azért, mert az emberek akkor hittek a csodákban –, ugyanilyen hangerővel sulykolta Európa fülébe, hogy létezik, velünk él, itt van köztünk egy nagy csoda, egy nagy varázslat, amely minden társadalmi problémát megold: a piac. Az állami ellátórendszerek, az egészségügy, a nyugdíjrendszer, az oktatás és a közlekedés legjobb működtetője is a piac lehet. Mindent piacosítani kell. A piac szent, de legalábbis szent tehén, a piac morális, a piac önszabályozó. A piac megadja a választ arra a kérdésre is, mi jó az embernek. Aki kételkedni mert a piac mindenhatóságában, a nagy varázslatban, azt eretneknek bélyegezték, maradinak, konzervatívnak skatulyázták, aki nem képes követni a modern világot. Sőt, aki nem értett a szép szóból, hamar a veszélyes és szélsőséges alakok listáján találhatta magát.

A nagy csoda szemünk láttára, a legnagyobb világnyilvánosság előtt befuccsolt. A nagy varázslatról szóló mítosz összeomlott. A világ ma a varázslatvesztés időszakát éli. A varázslat ugyan nem sikerült, ellenben hatalmas pénzek tűntek el. A világ a saját bőrén tapasztalja meg, hogy a piac sem pénzügyi, sem erkölcsi értelemben nem képes önszabályozásra, és nem is lehet, mert nem tévedhetetlen.

A piac megtéveszthető, félrevezethető, védtelen az emberi mohósággal és kapzsisággal szemben. Ezt a leckét tanulja most a Nyugat. Most tanulja azt a leckét, hogy az emberi élet néhány létfontosságú területét legjobban megszervezni és működtetni mégis csak a nem piaci, azaz nem profitszerzés érdekében társult közösségek, vagyis a nemzetek és azok ágensei, az államok képesek. Sőt, a gazdasági zuhanás okozta első pánik enyhültével a – még ha csak átmenetileg is – szelídülni látszó viharfelhők mögül az a felismerés is kivillan, hogy a nemzeti közösség irányította állam nem csupán az egészségügynek, az oktatásnak, a nyugdíjrendszernek, a közbiztonságnak jobb gazdája, mint a piac, hanem a piac okozta összeomlás elkerülésének is az állam a záloga, sőt magának a piacnak is az állam lehet a megmentője. Az elszabadult és önmagát a szakadék szélére sodort világgazdaságot, és vele együtt a máskor roppant okos, az államot, a nemzeti közösséget lesajnáló pénzelitet az államnak, a nemzeti közösség választott vezetőinek, a politikusoknak kell kihúzniuk a slamasztikából.

Mi lenne most Európa-szerte, ha maximálisan megvalósult volna a neoliberális elgondolás, és most nem lennének erős nemzetek és államok, s az államok kezében nem lennének olyan gazdasági eszközök, mint az állami nyugdíj, az egészségbiztosítók, a fejlesztési intézetek és a garanciaalapok? Ki mentené meg a bankokat, a pénzügyi vállalkozásokat, a globális vállalatbirodalmakat? Aligha azok, akik a bajt okozták.

Az amerikaiak válságkezelésének az európaiakétól elütő módszerei és az ebből fakadó egyre élesebb vita oka, hogy a dollár világpénz mivolta lehetővé teszi az amerikaiak számára, hogy veszteségeiket, illetve az azt orvosló költségvetési kiadásaik terhét globálisan szétterítsék. De ez már egy másik írás tárgya lehet.

Az európai baloldal drámája

A baloldal útja, amely mostani, korszakosnak látszó összeomlásához vezetett, értékes tanulságul szolgálhat az európai jobboldal számára, feltéve, hogy hajlandó más hibájából is tanulni.
A baloldal utolsó húsz éve annak a valószerűtlennek tűnő történetnek a korszaka, amikor a tőkével nem rendelkezők érdekeinek védelmezője, az államot a piaci profittörekvések társadalmi korlátjaként értelmező politikai család a tőkével rendelkezők érdekeinek kiszolgálójává, a piacosítás zászlóvivőjévé és az állam lebontásának szószólójává vedlik át.

Ugyanakkor még ez a dicstelen vég sem engedi meg, hogy elfeledkezzünk a baloldal történelmi érdemeiről. Az ellenfél csúfos és méltatlan bukása sem indokolja a felülkerekedni látszó győztes méltánytalan ítéletét, különösen, ha igényt tartunk a hajlíthatatlan, ám méltányos küzdő fél pozíciójából fakadó erkölcsi tőkére. A baloldal volt az a politikai mozgalom, amely a XIX. századtól azt a célt tűzte ki, hogy a tőkével nem rendelkező társadalmi rétegek számára harcoljon ki bizonyos alapvető jogokat.

A polgári demokráciák alkalmazkodóképessége, befogadó természete nyugaton visszaverte a forradalmi indíttatású baloldali kísérleteket, ugyanakkor a parlamentáris talapzatú baloldali mozgalmakat és programjaik legfontosabb tételeit beépítette az európai történelembe. A XX. század úgy vonhatta meg saját politikai és társadalmi teljesítményének mérlegét, hogy a pusztító világháború lövészárkain és a dögletes diktatúrák tetemén átlépve, a munkából élők számára most már törvények biztosítják azokat a jogokat, amelyeket az európai felfogás alapvető emberi és szociális jognak tekint.

Számunkra – akik hisszük, hogy a politikai közösségek, köztük a saját politikai közösségünk történelmi küldetéssel rendelkeznek, de legalábbis rendelkezhetnek – a történelem természetes menetéből következik, hogy a küldetések, ahogy születnek és felemelkednek, úgy le is hanyatlanak és véget is érnek.

Az európai baloldal küldetése itt ért véget. Minden bizonnyal felfedhető egy összefüggés, amely a baloldal hanyatlása és a hagyományos munkásosztályok átalakulásával járó társadalmi szerkezetváltozások között áll fenn. Sőt, egy másik is, amely a baloldal hanyatlása és a Szovjetunió összeomlása között mutatkozik. Ennek rögzítése inkább a baloldal új történelmi küldetésén dolgozók tolla után kiált. A jobboldal számára itt és most elegendő annak megértése, hogy a baloldal politikai válságba került, ideológiai űrben találta magát. A baloldaliság céltalanná vált.

A jobboldalnak arra is fel kell figyelnie, hogy időközben kialakult egy baloldali gazdasági elit, és bár a posztkommunista országokban ez szemet szúróbb formában történt, de a jelenség páneurópai természetű. Ennek az új baloldali pénzügyi és gazdasági elitnek a tagjai egyre inkább olyan átláthatatlan előjogokat és kiváltságokat kezdtek maguknak követelni, amelyek ellen a baloldal küzdött. Ez az elit, pontosabban ennek az elitnek az elterpeszkedése és a baloldal hagyományos gondolkodásmódjának, önképének lassú, de alapos felőrlése eredményezte azt, hogy a baloldali politikusok a baloldal korábbi énjétől idegen életutakra kalandoztak. Nem az indokolatlan és nehezen igazolható meggazdagodásról, és nem is az annak hátterében gyaníthatóan megbúvó, a nagytőke és a mindenkori kormányok érintkezéséből fakadó potenciális és valóságos korrupcióra utalok, amely, és amely ellen folytatott politikai és jogi küzdelem végigkíséri a modern nyugati politikát.

Inkább azokra a meghökkentő életpályákra hívom fel a figyelmet, amikor baloldali párt- és kormányvezérek multinacionális cégek vezetőjeként morzsolják a nyugdíjig hátralévő napjaikat, vagy amikor választási vereségük után egy általuk miniszterelnökként létrehozott nemzetközi vegyesvállalat elnökeként látjuk őket viszont, vagy amikor kétes, sőt aligha kétes körülmények között milliárdossá lett korábbi politikusok ereszkednek vissza a szocialisták pártjának vagy kormányának elnöki székébe. Az ideológiai űr mellé az európai baloldali vezetők jóvoltából meghasonlás is társult. A recept régi, ismert és bombabiztos. Ideológiai űr plusz meghasonlás egyenlő identitásválság. Ide szorult, erre a vakvágányra futott rá az európai baloldal.

A politikai rémtörténet azonban itt még nem ért véget. Az európai baloldal rövidlátó, sőt ostoba választ adott a kétségkívül válságos, súlyos és veszélyes helyzetére. Visszatolatott a vakvágányról, majd befordult az első zsákutcába. A baloldal identitásválságra válaszoló megújulási kísérletével még mélyebbre rántotta saját magát. A modern baloldal kísérlete az ideológiai űr eltüntetésére, pontosabban feltöltésére abban öltött testet, hogy válogatás nélkül ideológiai ellenségnek nyilvánított mindenkit, aki az egyén minden – nemzeti, vallási, családi, nemi – korláttól való meg-, illetve felszabadítási programjával szemben állt. Így került egy zsákba a mérsékelt, a radikális és a szélsőséges jobboldal, a keresztény, a konzervatív, a tradicionális baloldali, és erre a zsákra a kirekesztő, a soviniszta, a nacionalista, az antiszemita, a retrográd címkéket ragasztották.

A baloldal a neoliberális antropológia kikötőjébe kormányozta saját hajóját. Egyfajta kisgazda antitézis született: se Isten, se haza, se család. Majd tetézte, ha egyáltalán lehet még tetézni ezt a bajt. Az ideológiai űr betöltésére adott szellemi természetű válasza mellé, meghasonlásának orvoslására azt a megoldást választotta, hogy saját elitjének pénzügyi érdekeit beleerőltette a baloldaliságba. Ebből kerekedett ki a modern baloldal, a harmadik út ideológiája. A baloldal ezzel nemcsak bekormányozta saját hajóját a neoliberális kikötőbe, de ott horgonyt is vetett. A neoliberális modern baloldal nem kevesebbet állított, mint hogy a tőkével rendelkezők önérdekének maximalizálása a leghasznosabb politika a tőkével nem rendelkezők számára is. Még konkrétabban a piaci, vagyis profitszerzési alapokon működő egészségügy, oktatás vagy nyugdíjrendszer biztosítja legjobban a már korábban kiharcolt alapvető emberi és szociális jogokat.

Eleinte nem tűnt fel, hogy ez lényegében olyan, mintha valaki úgy érvelne, hogy a csirke akkor nő a legjobban, ha a róka gondjaira bízzák. A „magánosítás buktatói”, a „piacosítás nehézségei”, az „idő kell, amíg az új rendszer beáll”, a „közép- és hosszú távú hozamok” hangos és időnként mutatós blablája, valamint a baloldali szellemi műhelyek, közgondolkodók és közírók újra önmagukra találásának reményétől hajtott, a neoliberális pénzügyi csoportok pénzével olajozott világmeggyőző gépezet jól teljesített.

Egészen a tavalyi évig, amikor a kirobbant válság megmutatta, hogy a róka nem tudja szabályozni magát, ha beengedik a csirkeólba. Vagyis a modern baloldal neoliberális szemlélete nemhogy nem védi meg, hanem inkább veszélyezteti azokat az alapvető jogokat és viszonyokat, amelyeket a XX. században sikerült kiharcolni mindenki számára. A gazdasági válság felszínre hozta a valóság lefojtott kútjából azt az egyszerű tételt, hogy a piac csak a tőkével rendelkezők érdekeit védi, mert a piac meghatározó szereplőinek nem érdeke a tőkével nem rendelkezők védelme, sőt gyakorta ezzel ellentétes érdekeik vannak. Valóság nevű nagybátyánk, aki elutazott, úgy tűnik, visszatérőben van, énekelné most Cseh Tamás. A levelét hozó postás helyett most már ő maga kopogtat az ajtónkon. Ne féljünk az igazságtól, és ne is haragudjunk a piacra amiatt, hogy ilyen a természete.

Mit éreztek mindebből a magyarok?

Ha nehéz is, nem lehetetlen szétválogatni azokat az összegubancolódott szálakat, amelyekkel a neoliberálissá lett európai baloldal korszaka és a magyar átmenet húsz éve összekapcsolódik. Kitapinthatjuk a privatizáció, valamit a diktatúra uralmi pozícióiból a demokrácia vezetői pozícióiba igyekvők dinasztiaalapítási kísérleteinek összefüggését, a vörös bárók, mágnások és milliárdosok felemelkedésének és a szocialista párt neoliberális átvedlésének összekötő szálait, a 80-as évek közepétől induló kis- és középvállalkozások kiszorulását a kialakulófélben lévő új magyar tőketulajdonosok köréből és a mindent megalapozó ideológiai tételeket, melyek szerint az állam rossz gazda, a kicsi és gyenge állam jótétemény, a „mi a jó” és „mi a rossz” kérdésére pedig a piac demokratikusnak tételezett üzleti döntéseiből és nem a kormányzás felelősségét viselő népképviselők vitáiból sarjadhat ki a közérdeket szolgáló válasz.

Az új jobboldali korszak alapjait körvonalazó írások szempontjából itt legyen elég annyi, hogy végül a magyar baloldalt felvásárolta egy neoliberális tőkéscsoport, amely, illetve akik az elmúlt hét évben elvették a magyaroktól mindazt, amit eddig pártállásra, ideológiai meggyőződésre, származásra, társadalmi, családi háttérre való tekintet nélkül közösen óriási nehézségek, hatalmas áldozatok árán felépítettünk és átmentettünk az elmúlt hatvanöt évben. Igen, a második világháború óta eltelt hatvanöt évben. Vitáink, forradalmunk és rendszerváltásunk ellenére közös teljesítményként.

Szétverték az egészségügyet, amely persze folyamatos átalakításra szorult, de működött, és néhány éve még nemzetközi összehasonlításban is megállta a helyét. Eltüntették a befizetett nyugdíjjárulékokat, az emberek nyugdíjbefektetéseit, és a magas adók és járulékok ellenére most még a nyugdíjakat is folyamatosan megnyirbálják. A nemrég nemzetközi tekintélynek örvendő oktatási rendszerünk a szétesés, a szétzüllés szélén egyensúlyoz. Bár köztudott, hogy a magyar veszélyeztetett fajta, amely egyre gyorsuló tempóban csúszik lefelé a demográfiai lejtőn, mégis szétverték a családtámogatási, gyermekvállalási és otthonteremtési rendszereket.

Nemcsak hagyták, hanem a rendőrség leépítésével még gyorsították is a közbiztonság szétesését: bandák randalíroznak, közismert maffiózók szabadon grasszálnak, s közben a neoliberális törvények több figyelmet fordítanak a bűnözők védelmére, mint a törvényt tisztelő emberekre. 2004. december 5-én elvették tőlünk a nemzeti összetartozás élményét és méltóságát, amikor a szocialista kormány közpénzből magyar ellen uszította a magyart. 2006. október 23-án elvették a magyaroktól a demokráciába, sőt a politikai rendszerváltásba vetett hitet, miszerint többé nem történhet meg Magyarországon, hogy rendőrök békés emberekre támadjanak politikai megrendelés alapján. És végül átlépték a demokrácia utolsó határfolyóját is, amikor az immár kisebbségi szocialista kormány a titkosszolgálatokat politikai célokra használta fel.

Summa summarum, az MSZP radikális neoliberális párttá vált az elmúlt évek során, ezért zsugorodott össze, ezért veszítette el önazonosságát és ezért fenyegeti a jelentéktelenné válás veszélye. A szocialista pártnak már nincs politikája, nincs épkézláb vezetője, csak üzleti érdekei vannak. A neoliberális politika kudarca végül hatalmi, politikai, gazdasági és szociális válságot idézett elő, amely összetalálkozván a nemzetközi pénzügyi válság hullámaival, hajótöréssel fenyegeti Magyarországot. A neoliberális szemlélet rombolása jól láthatóan nálunk érvényesült a leggátlástalanabb módon Európában. Ezért esett vissza példátlan módon évről évre a magyar gazdaság, és ezért lettünk sereghajtók.

A minden európai országénál súlyosabb válsághelyzetbe torkolló politika következménye, hogy két szélsőség viaskodása és hangpárbaja tölti be Magyarország politikai színpadát, s mintegy mellékesen zsugorítja jelentéktelenné azt a nemzetközi megbecsülést, ami az egykor élen járó Magyarország emlékéből még megmaradt a nyugati világban. A szélsőséges liberális baloldal és a szélsőséges jobboldal szókartácsai beterítik a közéletet, gazdáik egymásba kapaszkodva lejtik birkózásnak gondolt táncukat, afféle magyar változatát adva az amerikai pankrátorok álviadalának, amelynek a mindenki által ismert koreográfia szerint következő Laokoón-csoport mutatványát előre követeli a közönség. A radikális jobboldal feléledése az elmúlt évek szélsőségesen neoliberális kormányzásának következménye, s mindkettő rémálma a nyugalmat, kiegyensúlyozottságot, biztonságot hozó polgári kormányzás és annak letéteményese, a mai kereszténydemokrata-polgári jobbközép politika.

A modern európai jobboldal feladata

Az európai néppártoknak, kinek-kinek a saját hazájában, s aztán közösen az Európai Unió testületeiben politikai vezetést és új szellemi alapokat kell teremteniük. Európában mindenhol a jobboldaltól várják a válság megoldását. Azt várják az Európai Unió polgárai, hogy a jobboldal teremtsen rendet, számolja fel azt a káoszt és bizonytalanságot, amit a bukott neoliberális politika hátrahagyott. Az európai jobboldalnak erősnek és egységesnek kell lennie, különösen most, hogy a brit konzervatívok kiválása után és ellenére megőrizte vezető szerepét az Európai Parlamentben, és uralja az Európai Tanácsot is. Szilárdan kézben tartja a kontinens meghatározó súlyú országainak kormányait Németországban, Franciaországban és Olaszországban is.

Az európai jobboldalnak az angolszászok nyomása ellenére is ki kell tartania saját válságkezelő politikája mellett, s magabiztosságot és erőt kell merítenie abból a tényből, hogy a jelek szerint az európai típusú piacgazdaság jobban állja a rohamokat, és úgy tűnik, hogy a megbillent gazdasági rendszer stabilizálásához az eszközök szélesebb tárházával rendelkezik, mint az angolszász típusú országok. Az európai jobboldalnak ki kell tartania az unió legértékesebbnek bizonyult aduja, az euró mellett, és nem szabad követnie az angolszász országokat a 10 százalék feletti költségvetési hiány tartományába.

A modern európai jobboldal dolga az is, hogy érvényesítse azt a felismerést, mely szerint azokkal az eszközökkel, amelyekkel válságba juttatták a világot, nem lehet sem kilábalni, sem elkerülni az újabb válságokat. Az a szomorú helyzet – melyet a magyar kormányzat képtelen felfogni –, hogy a kutyaharapást szőrével módszere, mely vonzerejét egyszerűségéből meríti, csak a másnaposság kezelésére jó, válságkezelő gyógymódnak azonban riasztóan sovány. Az európai jobboldalnak ki kell tartania a világ pénzügyi rendszereinek szabályozására kidolgozott tervei mellett, és nem szabad meghajolnia a most kibontakozó ellentámadás rohamai előtt sem. A jobboldalnak meg kell értenie, mit jelent, hogy a baloldal történelmi kátyúba csúszott, és a sokak által vizionált szélsőséges, illetve radikális jobboldali áttörés elmaradt. A pártokra épülő demokráciákban ritka pillanat köszöntött ránk, amikor az egyik küzdő fél, esetünkben a jobboldal, egyedül maradt a küzdőtéren.

Az ilyen pillanat mély megalapozottságú politikai stratégiát, az egész kontinens jövőjéért érzett felelősségből táplálkozó erős erkölcsi érzéket, a megváltozott távlatok érzékeléséhez szükséges képességet, és egy, a siker esélyével kecsegtető társadalmi, gazdasági tervet követel. A jobboldalnak meg kell értenie, hogy nem adhatja fel azt a korábbi küldetését, amellyel a szabadságot – az egyén, a személyként értelmezett individuum, valamint a tehetség, a vállalkozó szellem és a gazdasági aktivitás szabadságát – védte az állami túlszabályozás és túlhatalom, valamint a szocialista egalitarizmus ellen.

Nem adhatja fel az európai történelem tradícióinak kulturális, szellemi, vallási, nemzeti örökségének védelmét sem. De azt is meg kell értenie, hogy az idő többet követel, Európa polgárai pedig többet várnak tőle. A szabadság védelme mellett az európai jobboldalnak kell kidolgoznia és kiviteleznie a vállalkozás szabadságát továbbra is biztosító, de a mostani gazdasági, pénzügyi válsághoz hasonló újabb megrázkódtatások elkerüléséhez nélkülözhetetlen, új európai és világléptékű pénzügyi-gazdasági ellenőrzési és korlátozási rendszereket, világossá téve, hogy a nemzetek, a kontinens és a világ jövőjéért az első számú felelősséget a választott politikai vezetők képviselik, és nekik ezért ezzel arányos döntési és befolyási joggal és hatalommal kell rendelkezniük a nemzeti, az európai és a világgazdaság folyamatai felett. A modern jobboldal lehet a szabályozott piac zászlóvivője, amely határt szab az ön- és világveszélyesnek bizonyult spekulációnak. A modern jobboldal lehet az, amely kimondja azt az egyszerű igazságot, hogy nem tűrjük el, hogy bárki is abból gazdagodhasson meg, hogy másokat tönkretett, és a modern jobboldal hirdetheti meg, hogy ezt sem a falusi, sem a világpiacon nem fogja eltűrni.

Ezen belül az európai jobboldalnak azt is meg kell értenie, hogy az állam által tulajdonolt és működtetett nyugdíjrendszer, egészségügyi rendszer és a szociális biztonság rendszere az európai tradíció és kultúra részévé váltak, s ezért is – és nem csupán a válságban mutatkozó hasznosságuk miatt – méltók az európai jobboldal védelmére. Vagyis a jobboldalnak szembe kell néznie azzal a hivatással, hogy a védelem nélkül maradt emberek jogait, megtakarításait és biztonságát is neki kell megvédenie.

Ám az európai jobboldalnak itt még nem szabad megállnia. Ha pillanatnyi sikerét korszakká akarja hosszabbítani és terebélyesíteni, akkor új szellemi alapokat is kell adnia a csúfosan megbukott helyett. Varázstalanítania kell, egyszer s mindenkorra szét kell oszlatnia a hamis mítoszokat és dogmákat. Bátran kell közelítenie az eddig érinthetetlen tabukhoz, melyek ledöntésére eddig nem érezte elérkezettnek az időt, és melyeket – nem látva magában elegendő erőt – inkább csak kerülgetett, vagy óvatosan alkalmazkodva próbált velük együtt élni.

A modern európai jobboldalnak a piac mindenhatóságába vetett babonás hitet, a kis és gyenge állam mítoszát, valamint a teljesen önszabályozó piac doktrínáját kell ledöntenie. Az európai jobboldal egy történelmi lehetőség kapujában áll, amikor lezárhat egy korszakot. Véget vethet a neoliberális pénzügyi körök által finanszírozott agresszív ideológiai kísérleteknek, s Európa régi értékeit ötvözve a válságkezelés által felszínre hozott új felismerésekkel és értékekkel a következő tizenöt-húsz évben megújíthatja az európai civilizációt.

Az Európai Unió új korszakáról szóló tézisek különösen igazak Közép-Európa és kiváltképp Magyarország esetében. Mi kettős korszakváltásban reménykedünk: lezárhatjuk a neoliberalizmus áldatlan korszakát, ugyanakkor lezárhatjuk az átmenet korszakát is, hiszen az elmúlt húsz év számunkra az átmenet korszaka volt.

A magunk mögött hagyott húsz év azért volt olyan nyögvenyelős, mert bár egymás mellett élt a régi és az új, a háttérből a régi világ irányított a múltból átmentett gazdasági erejével, titkosszolgálati kapcsolataival, médiabefolyásával, külföldi összeköttetéseivel, titkos paktumaival. Az elmúlt hét évben már nem is csak a háttérben, hanem a nyílt színen, a nagyközönség szeme láttára történt mindez. Az európai baloldal politikai összeomlása, a magyar szocialisták zsugorbukfence, az eddigi kétpólusú politikai rendszer centrálissá alakulása, a neoliberalizmus képviselőinek irány- és iránytűvesztése, és kiváltképp az európai, de különösen a magyar választók lázadása az életidegen, agresszív és gondolatrendőrség-ízű szellemi és kulturális diktátumok ellen olyan lehetőséget jelent az egész magyar nemzet számára, amilyent talán soha többé nem kapunk majd.

A Gyurcsány–Bajnai-korszak lezárása, a szükséges és kívánatos elszámoltatás, a politikai felelősség helyreállítása, a közrend megteremtése, a munka, a teljesítmény, a vállalkozó szellem, a család, valamint a nemzet becsületének helyreállítása mind-mind óriási felelősség és egyben lehetőség is az új magyar jobboldali korszak megteremtésére. Esély, hogy végre-valahára beváltsuk a magyar emberek történelmi lehetőségét. A lehetőség az embereké, a felelősség a magyar jobboldalé.