A magyar nép nemcsak jelenében, de jövőjében is elbizonytalanodott. Nem csoda ez, hiszen a rendszerváltás a legszerényebb reményektől is megfosztott bennünket. A nálunk úrrá lett vadkapitalizmus nem a jóléti államok felé vezette Magyarországot, hanem a nyomor és az általános elszegényedés, a létbizonytalanság állapotába sodorta. A korrupció, a rendetlenség, a bűnözés lett úrrá a társadalomban – és a félelem a tanyák, a falvak és a városok népének mindennapi életében. Az utóbbi években mindez kiteljesedett, és a "kommunikációs" kormányzás hazugságáradata zúdult az országra. Egy ideig sikeresen kozmetikázták a gazdaság adatait, és igyekeztek minden eszközzel ámítani a népet, megfosztani valóságos helyzetünk látásától, elhitetni, hogy a világválság ide nem "gyűrűzik be", ha vannak is nehézségek, azokból rövid úton majdcsak kilábolunk.
Ezzel szemben a társadalom valóságos helyzetének, az ország tényleges állapotának és a riasztó tényeknek felmutatása az ellenzékre hárult. És nem utolsósorban az olyan szakemberekre, a kormányzathoz nem kötődő gazdasági, politikai elemzőkre, akik a valódi adatokat, a gazdasági és társadalmi tényeket jól ismerik. Ez nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a nemzet helyzettudata és reális jövőképe kialakulhasson, akár a hazai, akár a nemzetközi folyamatokat tekintve. Bizonyos tabuk miatt még az ellenzék sem merte azonban feltárni (vagy az eltitkolt adatok miatt nem is ismerhette) a teljes helyzetképet, a titkosított és a nemzet életére, jövőjére nézve csakugyan életveszélyes tények jelentős részét. (Többek közt például azt, hogy honnan, kiknek a részéről és miféle tőke jön be az országba, milyen feltételekkel. Vagy azt, hogy milyen szerződéseket kötnek nemzetközi szinten kormányzati személyek az ország jövőjének rovására.)
Ilyen közállapotok azután létrehozzák annak a feltételeit is, hogy némelyek úgy festik a helyzetképet, olyan sötétre és egyre sötétebbre, véresebbre, hogy attól az is elsápad, akiben még van életerő, és hisz az ország, a nemzet ügyeinek rendbetételében, a megújulás lehetőségében. Igaza van mindenkinek, aki ébresztőt fúj, aki szembesíteni akarja a magyarságot valóságos helyzetével. Ám nem szükséges feltétlenül úgy ébreszteni, hogy az alvó felkelését szívinfarktus kísérje. Nem kell feltétlenül úgy vázolni a nyers valóságot, hogy abba belesápadjon a nemzet, úgy sápasztani folyamatosan és egyre erőteljesebben a nemzeti jövőképet is, hogy az a reménytelenség érzését, a közös cselekvések és az ellenállás hiábavalóságának tudatát gerjessze.
Nem igaz az sem, hogy a magyar történelem során ilyen végveszélyben még nem volt a nemzet. Tudjuk jól, hogy volt, nem is egyszer, nem is kétszer, nem is csak a tatárjárás, nem is csak Mohács után, nem is csak a százötven éves török uralom idején, de még inkább a török kiűzése után, amikor a Habsburgok kegyetlen országpusztítása következett, vagy éppen a sokat emlegetett trianoni katasztrófa nyomán, amikor még a súlyosan csonkolt, meggyötört, kifosztott és megalázott országban is talpra tudott állni a nemzet, és a magyarság az elszakított területeken sem adta fel a nemzeti megmaradásért vívott harcot.
Most igazi és méltó feladata lenne az értelmiségnek, hogy ezt a népet öntudathoz és önbecsüléshez segítse, hogy a megsemmisülés, az ellehetetlenülés rémképével szemben önbizalmát erősítse. Ha nem ezt teszi, akaratlanul is bénítja és lefegyverzi, pont akkor, amikor pedig évekre előre tekintve meglehetősen hosszú küzdelemre és kitartásra kell felkészülnie. Mert hirtelen csodatevésre még egy kiemelkedően jó kormányzat sem lesz képes, de történelmi tapasztalatunk az, hogy két szörnyű világháború után vesztesként is újra lehetett építeni az országot, rendet tenni a romok felett, és az élőkkel úrrá lenni a pusztuláson. Igaz, ehhez egy nemzet sértetlen életösztönére, élni akaró lelkületére és összefogására volt szükség – és lesz szükség a jövőben is. Ám éppen ehhez a közösségi lélekerősítő feladathoz kellene felnőnie a magyar értelmiségnek minél gyorsabban, ahogy a nemzethalál árnyékában ez már történelmünk során annyiszor megtörtént.
Azok a régi emberek nem vártak csodára, hanem magukból, belülről teremtették a csodát hazájuk, népük és nemzetük iránti elkötelezettségből.
Bíró Zoltán
