Válságkezelés címén hónapok óta folyik az idétlen tétlenkedés. Parlamenti többség híján a kormány nehezen találja meg a módját, hogy a magyar államcsődre ráadásként érkező válság terheit a magyarokra zúdítsa. Adóemelésre már az álellenzék sem szívesen adja a voksát, a valódi ellenzék pedig csak adócsökkentést fogad el. A kormánynak jól jönne egy kis többletinfláció. Mindig (1985 óta hétszer) ez húzta ki a baloldali kormányt a csávából. Inflációhoz és így többletpénzhez úgy is lehet jutni, ha importáljuk.
Ehhez csak a "független" jegybank kell – milyen jó, hogy a kormány embereivel van tele. A jegybankelnök mondja, nincs árfolyamcéljuk, értsük ezen azt, hogy az euró lehet akár 350 forint is. A piac neki is lódult a forintgyengítésnek, közben a miniszterelnök aggódik, félti a devizahiteleseket. A jegybank "független" tőle, ő meg a jegybanktól – azért még beszélhetnének egymással... A hőn kívánt infláció viszont máris a zsákban van. Az üzemanyag pedig rögtön húsz százalékkal többe kerül, így az áfa is sokkal magasabb lesz, s adót sem kell emelni. Az importgáz árát ugyanúgy dollárban számolják, mint az üzemanyagét – de valahogy ki kell bekkelni az árcsökkentést, ami tavasszal esedékes lehetne, mivel a kőolaj ára esett. Közismerten az üzemanyag- és az energiaár szinte mindenhova átgyűrűzik, és áremelést okoz. El lehet felejteni az euróhoz való csatlakozás egyik feltételét, a pénzromlás enyhe ütemét is.
Válságenyhítő intézkedések helyett eddig csak forintrontás volt. A javaslatok között a kormányfő legutóbb megemlítette külön bejáratú közjogi ötletét is – nagy bajban Medgyessy is közjogászkodott –, miszerint megfelezné a parlament és az önkormányzatok testületeinek létszámát. Ezzel négy év alatt százmilliárd forintot lehetne megtakarítani, ami évi 25 milliárd. Csinos összeg, de mihez képest?
Erre árazta be Gyurcsány Ferenc a demokráciát. Ennyit is ér? Tegyünk néhány összehasonlítást, hogy eligazodjunk a kormányfő értékrendjében. Az ország külpiaci "devizakitettsége" az éves GDP 115 százaléka, ami durván 130 milliárd euró. Utóbbi felértékelődött jó 15 százalékkal, körülbelül 19 milliárd euróval, ami hatezermilliárd forint. Amikor a visszafizetés következik, az állam, a vállalkozók és a devizahiteles lakosság fogja ezt a többletet is megfizetni. Ez 240-szer nagyobb összeg, mint a 25 milliárd forint.
Gyurcsány utálja, ha a nép magának választ képviselőt. Azt szeretné, ha csak pártlisták lennének. A listára kerülés a párttól függ – a párt meg lényegében ő maga. A listákon csereszabatosak az emberek, mint a sakktáblán: üti a tiszt a parasztot – aki csak előre menetelhet, és csak ritkán üthet. A parlamentben viszont nemcsak a világos tiszt ütheti a sötét parasztot, de a sötét is, akár hátulról. Leveszik a listáról, és mehet vissza autófényezőnek. Az új rendszerben száz-egynéhány sakkfigurát kéne sakkban tartani. Ez sokkal olcsóbb, és hatékonyabbak a fegyelmező eszközök. Lám-lám, legutóbb is kitörtek a karámból, megvédték az igazságot kimondó rendőrkapitányt. A máskor ütésre kész tisztnek (a rendőrminiszternek) kellett berosálnia. Mégis a sakktáblán maradt, bár már nem átütő erejű, de nem csereszabatos.
III. Richárd a Shakespeare-drámában még országát adta volna a menekülésre szolgáló lóért. Zsigmond királyunk zálogba adta a Szepességet, hogy a trónon maradáshoz szükséges pénzt megszerezze. Gyurcsány Ferenc mindössze 25 milliárd forintra taksálja a demokráciánkat.
Azt, hogy ér-e többet, csak akkor tudjuk meg, ha ő már eltűnik végre a hatalomból.
Boros Imre, közgazdász
