Az utóbbi hetekben igen tekintélyes közszereplőkből (például a Magyar Tudományos Akadémia jelenlegi és egykori elnökeiből) álló szervezet jött létre, amely magát Reformszövetségnek nevezi. Deklarált célja, hogy – az ő megfogalmazásukkal élve – "társadalmi nyomásgyakorlással sürgesse és ösztönözze a kikerülhetetlen reformokat, amelyek a jelenlegi politikai patthelyzetben megfenekleni látszanak". A közelmúltban maga a köztársasági elnök is látványosan rokonszenvéről és támogatásáról biztosította a kezdeményezést, és egyenesen úgy fogalmazott: "Ha egyik párt sem áll elő távlatos programmal, akkor a társadalom oldaláról jelentik be ennek megalkotását, ráadásul nem szerény óhajként, hanem kifejezett követelésként. A Reformszövetség ugyanis valódi alkupozícióban van; nem úgy, mint az Érdekegyeztető Tanács, melyben a szakszervezeteknek – gyenge legitimitásuk miatt – nincs erejük. A Reformszövetség viszont megvonja a támogatását, a tőke pedig kivonul az országból, ha nem kezdődik el a szükséges átalakulás." Nos, a világért sem szeretném megbántani a Reformszövetségben szerepet vállaló neves közszereplőket és a még nevesebb köztársasági elnököt, de azért akad ebben a történetben néhány furcsa mozzanat, amelyen érdemes lenne kicsit eltöprengeni.
Először is a mai Magyarországon a "reform" szónak nincs igazán vonzó csengése, és akkor még nagyon finoman fogalmaztunk. Ne szépítsük, a magyarok döntő többsége gyanakvással figyel minden reformot, életterének, megélhetésének újabb súlyos korlátozását sejti minden ilyen próbálkozás mögött, és tegyük hozzá, okkal! Az elmúlt évtizedekben ugyanis a "reform" világszerte és Magyarországon is az uralkodó liberális értelmiségi csoportok legfőbb hívószava lett, amelyre hivatkozva valójában a globális pénzhatalmi oligarchiák gátlástalan terjeszkedésének rendelték alá a "lokalitások" egész társadalmi-gazdasági, ökológiai és kulturális újratermelési rendszerét. A "reformot" az a Washingtoni konszenzus nevű egyezségrendszer definiálta, amely 1989-től világossá tette, hogy csakis a "liberalizálás, deregulálás, privatizálás" szentháromsága az egyetlen üdvözítő út. Az IMF–Világbank "fegyelmező-hatalmi" intézményei pedig gondoskodtak is róla, hogy példás büntetést kapjon minden olyan engedetlen lokalitás, amely vonakodna az "előremutató" reformlépéseket felgyorsítani.
A helyzet tragikomikumát az adja, hogy a hazánkban ma valóban fennálló, a Reformszövetség által kárhoztatott "reformképtelenséget" éppen az a politikai patthelyzet okozza, amely amiatt jött létre, hogy a magyar társadalom döntő többsége határozott nemet mondott ezekre a pusztító "reformokra". Arról már nem is beszélve, hogy az elmúlt hónapok globális válságörvényei és az ezek nyomán kialakult vészjósló fejlemények éppen a "reformok" által jellemezhető hatalmi törekvésnyaláb látványos bukását hozták a világon és Magyarországon is. A reform szó igazi jelentése ugyanis visszaalakítás! És egy-két évtized alatt mindenütt, lassan-lassan itthon is világossá vált, hogy minek a "visszaalakításáról" is van szó. Természetesen a globális tőkestruktúráknak arról a nyílt és brutális diktatúrájáról, amelyet a "jóléti államnak" nevezett hatalmi egyezséget (melynek történetfilozófiai alapját a New Deal jelentette) megelőző időszakokban gyakorolt. E diktatúra "áldásos gyümölcseit" tapasztalhatták meg a föld népei a két világháborúban (világválsággal, holokauszttal és málenkij robottal fűszerezve).
Valóban e történelmi korok "visszahozása" lenne az a vonzó perspektíva, amelyre most olyan büszkék a Reformszövetség tagjai, és amelyet tőle szokatlan hevességgel támogat a legfőbb közjogi méltóság? A törekvések lényege ugyanis semmit sem változott, a liberalizálás, deregulálás, privatizálás neo-liberál-bolsevik imperativusai mögött a múltban is és most is a radikális államtalanítás húzódik meg. Aligha véletlen, hogy a Reformszövetség bal- és jobboldali tagjai egyaránt kifejezték elszántságukat a radikális állami kiadáscsökkentés végrehajtásával kapcsolatban. A köz akaratát demokratikusan megtestesítő állam pedig azért van útban a globális pénzhatalmi rendszer urainak és az őket kiszolgáló kollaboráns uralmi csoportoknak, mert legalább némileg ellensúlyozhatja, lassíthatja a munkaerő-tulajdonosok gátlástalan kifosztását, amelyet általában a "versenyképesség" örvendetes növekedéseként szoktak ünnepelni a "reformok" elszánt bajnokai, és amelyért most a Reformszövetség síkraszáll.
Félreértés ne essék, a magyar társadalom helyzete ma valóban súlyos, és valóban szükség van történelmi léptékű átalakításokra. Csakhogy ezek megkezdéséhez először talán egyenlő esélyeket teremtve, az érintettek számára "elbeszélhetővé" kellene tenni a mély válság valóságos okait. A Reformszövetségben "közbeszélők" értelmezési kerete és fogalomkészlete semmi kétséget nem hagy afelől, hogy az általuk "reformnak" vélt lépések végzetesek lennének a magyar társadalom számára, és így végrehajtásuk csak a döntő többség demokratikus akaratnyilvánításával szembeni diktatórikus fellépéssel volna elképzelhető. Valóban ebben látnák a megoldást?
Bogár László, közgazdász
