Kisfiúként néha még eljátszottam a gondolattal, hogy mi lett volna, ha '56 októberében én is tankokkal birkózó pesti srác vagyok. Elképzeltem magam a Corvin-közben vagy a Széna téren, amint géppisztollyal a vállamon, Molotov-koktéllal a kezemben surranok fedezéktől fedezékig az alattomos szovjet tankok felé, miközben édesanyámra gondolok, aki otthon aggódik értem...
Na, körülbelül eddig jutottam gondolatban, mert ez volt az a pont, ahol rá kellett döbbennem: én a legkevésbé sem vagyok forradalmár alkat. Éppen ezért tisztelem azokat, akik képesek voltak otthagyni az anyai öleléseket, a reggeli kakaót, az otthon biztonságot nyújtó melegét, a ropogós kiflit, a friss napilapot, és egyáltalán mindent, amitől a szürkének mondott hétköznapok értékesnek, színesnek tűnnek.
Persze az is lehet, hogy forradalmárnak nem születik az ember, csak a körülmények teszik azzá.
Márpedig a szocialistának csúfolt rendszer idején Magyarországon működő állami sintértelepen minden körülmény adott volt.
Én a rendszerváltozás hajnalán születtem. Ez okoz is némi lelkiismeret-furdalást, mert így édesapám velem foglalkozott, a demokratikus ellenzékkel meg alig, pedig ahhoz ismerősei révén kötődött. Mire felcseperedtem, már véget ért a rendszerváltás, elmúlt a taxisblokád is, és megszületett a felismerés, miszerint a demokratikus ellenzék '94 óta nem is annyira demokratikus, és főleg nem ellenzék.
De most nem is erről akarok írni.
Hanem arról, hogy milyen volt, amit apu mesélt nekem Kádár bácsi legvidámabb barakkjáról.
Mesélt nekem arról, milyen volt a gulyáskommunizmusban élni, amit népi demokratikus Magyarországnak is neveztek. Mesélt a háromévenként talán megkapott útlevélről, amellyel csak baráti szocialista országokba lehetett menni, mesélt a magukat kisistennek vélő pártfőmuftikról, akik úgy döntöttek, aput nem vehetik fel egyetemre, a rendőrökről, akik szigorúak voltak, kötözködők - "csak ne csoportosuljanak itt, elvtársak" - a tanárokról, akik szép napokon körmöst, borús napokon pofonokat osztogattak. Mesélt arról, hogy megszabták, milyen a megfelelő hajviselet, a megfelelő ruházat, ki mit gondolhat, mit cselekedhet, milyen zenét hallgathat, kitől és mit olvashat. És arról is mesélt, milyen volt, amikor a kamaszok Amerikáról, rock 'n' rollról, vadnyugati hősökről, farmernadrágról és kóláról álmodtak, miközben a valóság csak a titokban hallgatott Szabad Európa, a Jugoszláviából hazacsempészett kevés külföldi lemez és a nagyritkán elérhető Bécs maradt a Gorenje hűtővel.
Elborzadok a gondolattól, hogy Kádár bácsi disznóóljába is születhettem volna.
S miután ettől a gondolattól kiráz a hideg, arra gondolok, mégiscsak jó ma Magyarországon élni. Nem kell sorkatonának mennem, láthatom a Hair című filmet, hallgathatok nyugati zenét, akár háromszáz külföldi csatorna közül válogathatok esténként, senki nem akarja levágni vörösesbarna göndör fürtjeimet, az internet révén naprakész lehetek az amerikai elnökválasztásról éppúgy, mint az afrikai élelmiszerhiányról, és egyáltalán: szabad ember lehetek.
Az ember életében mégiscsak a szabadság a legfontosabb. Csak a szabad ember szeretheti úgy a hazáját, olyan magától értetődő természetességgel, ahogy Bródy János megénekelte: "Itt születtél ezen a tájon, itt ringatott az édesanyád / Itt indultál el az útra, s itt jártad ki az iskolát / Itt élnek a barátaid és itt találtad meg szerelmedet / A nagyvilágon e kívül nincs máshol helyed."
Szabadnak lenni a legcsodálatosabb dolog a világon. Ugyanakkor, mint a csodálatos dolgok általában, a mindennapok során természetessé válhatnak.
Amikor 1981-ben újra összeállt egy koncert elejéig az Illés zenekart is magába foglaló KITT, s Bródy János egy szál gitárral a kezében elénekelte a "Ha én rózsa volnék" c. dalt, és ahhoz a részhez ért, hogy "hogyha egyszer rajtam lánckerék taposna / alattam a Föld is sírva beomolna", a tömeg felsikított, tapsolt: katarzis volt. Ha ma énekelné ezt a dalt, akkor aligha lenne katarzis. Mert már olyan országban élhetünk, ahol sokak számára természetes, hogy vámvizsgálat és gyomorgörcs nélkül megyünk át országhatárokon ("Ha én kapu volnék, mindig nyitva állnék...). Természetes, hogy nem hallgatjuk titokban a Szabad Európa Rádiót, nem tudjuk, milyen szamizdatot csempészni aktatáskában, nem tudjuk, milyen a vasfüggöny rosszabbik oldalán börtönbe zárva élni. ("Ha én ablak volnék, akkora nagy lennék, / Hogy az egész világ láthatóvá váljék...) De legfőképpen - és ez a legszomorúbb - azt sem tudjuk, milyen az, amikor '56-ról, a szabadság forradalmáról nem szabad beszélni.
S ma már be kell valljuk, nem csak hogy nem okoz katarzist, ha '56-ról beszélhetünk, de sokan unják is. Ahogy néha unják a határtalan Európai Uniót, nyugati szennynek nevezik a külföldi zenét, és október 23-a sokaknak inkább szól a hosszú hétvége nyújtotta kirándulási lehetőségről, mint a kegyelet-teljes megemlékezésről.
Ez egy ilyen ország. Sose feledjük: '56 novemberében még sortüzek dördültek az ország több pontján, többen rejtették a szekrény mélyére a lőporszagú, csatákban tépett lyukas közepű zászlaikat, vagány srácok azt pingálták a házfalakra, hogy "márciusban újra kezdjük"... S a vége az lett, hogy 1957. május elsején százezrek ünnepelték befogott pofával, alázatosan és ingyensört remélve Kádár bácsi börtönében május elsejét Budapesten.
Nincs ezen mit szépíteni, itt egymás mellett él október 23-a népe és május elseje népe is: a szabadság és demokrácia népe mellett a hosszú hétvégék, olcsó plázák, gagyi talkshowk és Budapest Parádék népe is itt él - és nyelvünket leszámítva talán semmi közös nincs bennünk.
Azért legalább '56 emlékét tiszteletben tarthatná a másik tábor, május 1-je népe, mert hát minek az neki? Meg egyébként is, a ma szellemi frontvonalai ugyanott húzódnak, mint 1956-ban: a szabadságszeretők valamint a rendszer működtetői és haszonélvezői között.
Mára megtanulhattuk, hogy 1956 forradalma valójában haladó szocialisták, reformkommunisták ízig-vérig baloldali forradalma volt - természetesen Kádár bácsi börtönének egykori fegyőrei szerint. Hazugság-e? Hát persze, hogy hazugság. Ocsmány, aljas, undorító hazugság, hogy a Kádár-rezsim haszonélvezőinek, a forradalmat fasiszta felkelésnek titulálóknak és jogfolytonosaiknak bármi közük lenne '56-hoz. Ezt persze ők is tudják. Ezért mondta Donáth László evangélikus lelkész, MSZP-s országgyűlési képviselő, hogy akkor lehet majd tisztán és méltóképpen ünnepelni, ha az ötvenhatos generáció kihal. Az lesz csak az ünneplés, ha az egypárti diktatúra jogfolytonosait senki nem szembesítheti azzal, hogy annyi közük van '56-hoz, mint a nyilasoknak a Yad Vashem Intézethez. Akkor lesz majd igazán '56 szellemi örököse a jogfolytonos utódpárt, ha majd nem tudjuk megkérdezni Wittner Máriát, Pongrátz Ödönt, Bánkúthy Gézát és a többi hőst (Mécs Imrét már most sem érdemes kérdezni...) arról, hogy mennyire tartják '56-ot, és ezzel együtt önmagukat reformkommunistának, haladó baloldalinak?
Ugye tudjuk a választ? Persze ettől még idén is lesz sok szép koszorúzás, nemzeti összeborulás, "Te mit tennél, Imre?" szófordulattal befejezett nagy ívű haladó baloldali beszéd. Mi pedig, jobb érzésű emberek elborzadhatunk azon, ahogy a jogfolytonosak évről-évre leköpik 1956 hőseinek emlékét...
Ugyanakkor sose felejtsünk el, hogy mi a szabadság népe vagyunk, akit annak idején az egész világ csodált. Ahogy Márai írta: "És kérdik, egyre többen kérdik / Hebegve, mert végképp nem értik / Ők, akik örökségbe kapták / Ilyen nagy dolog a Szabadság?"
Bizony, ilyen nagy, szent és fontos dolog a szabadság. S ha erre gondolunk, talán kevésbé fáj, ahogy a jogfolytonosok rátelepednek '56-ra. A mi '56-unkra.
Chladek Tibor
