Van, amikor mi magunk alakíthatjuk sorsunkat – ezek az igazán kivételes pillanatok – és van, amikor nálunknál nagyobb erők, történelmi sorszerűségek határozzák meg az életünket.
Én nem szeretem a történelmi sorsszerűségeket. Nem akarom elfogadni, hogy a történelmet, a nemzetek sorsát időnként nálunknál nagyobb erők és hatalmak írják. Nem akarom beismerni, hogy a sorsszerűségekkel szemben dacolni nem hősies mártírság, hanem öngyilkos butaság.
Csakhogy a történelmi sorsszerűségeket egyáltalán nem érdekli, hogy szeretjük-e őket, vagy sem. Szent Istvánt sem érdekelte, hogy az ősi hagyományaihoz, vallásához, nomád életviteléhez ragaszkodni akaró magyarság hogyan viszonyul az akkor a kereszténység képében jelentkező történelmi sorszerűséghez. Nem véletlen, hogy tízből kilenc embernek Szörényi-Bródy István a királyából István helyett Koppány a kedvence.
A történelem időnként úgy alakul, hogy nem hősnek, hanem bölcsnek kell lenni. Ezt látta be Görgey Artúr 1849-ben, amikor úgy vélte, hogy teljesen felesleges a már elveszett szabadságharc miatt fiatal honvédlegények ezreinek meghalnia. Görgey nem akart a sorsszerűséggel dacolni – és ezért évtizedeken át mocskos árulónak számított.
S nem foglalja el méltó helyét történelmünkben az a Thököly Imre sem, aki pontosan látta, hogy az ő korában az Oszmán Birodalom a sorsszerűség. Lehetett szépen szónokolni a keresztény Európa védőbástyájának szerepéről, a pogány török elleni harc fontosságáról, csak mindez teljesen felesleges volt – mert a török szultán volt a sorszerűség, amellyel vagy dacolt a magyar, és elbukott a Mohácsi csatamezőn ötszáz éves államiságával együtt, vagy kiegyezett, és megteremtette a független Erdélyi Fejedelemséget.
Lehet dacolni a történelmi sorsszerűségekkel, majd mártírként elbukni. Csak éppen teljesen felesleges. Ugyanakkor kiszolgálni sem kell a megváltoztathatatlant. Nem kell Németország utolsó csatlósának vagy éppen Sztálin legjobb tanítványának lenni. S joggal utálkozhatunk azoktól, akik a 3,60-as kenyérért, a gulyáskommunizmusnak csúfolt diktatúra viszonylagos kényelméért sorsszerűségnek hitték a megváltoztathatót. De van, amin - még - nem lehet megváltoztatni.
És ma ez a Gyurcsány-kormány.
Tetszik, nem tetszik, most ők a nyakunkon ülő történelmi sorsszerűség.
Bár az ország józanabbik fele a háta közepére sem kívánta volna őket, mégis, magunknak is köszönhetjük, hogy ők most itt vannak, és napról napra egyre arcátlanabbul vihognak bele a képünkbe. Kinyílhat a bicska a zsebünkben, felháborodhatunk aljasságukon, akkor sem tudunk mit tenni – egyelőre.
De a történelmi szélirány időnként megváltozik. Hol százötven évet kell rá várni, hol negyvenet, most talán már csak pár hónapot. De megváltozik majd a szélirány, mint mindig, és akkor majd ők is eltakarodnak.
És ülni fognak, rácsok mögött, talán a szegedi csillagbörtönben, talán máshol, hosszú évtizedeket fognak a sitten tölteni, és pucolhatják majd a fogkeféjükkel az eldugult börtönvécéket. Törvényes keretek között fognak felelni mindazért, amit az elmúlt hat esztendőben tettek, sőt, talán még egyszer az előző negyven évért is felelősségre vonják majd mindazokat, akik emberek megnyomorításáért, életek derékba töréséért, az egész bűzös szocialista rendszer működtetéséért felelősek.
Lesz még ünnep Magyarországon.
De ehhez idő kell még, s legfőképpen türelem. Mert mindenképpen ki kell várni, míg megfordul a szél, amíg fordul egyet a történelmi sorszerűség kereke, és demokratikus keretek között újra kormányra kerülhet a polgári oldal.
Persze vannak, akikben elfogyott már a türelem. Én nagyon megértem őket, együtt érzek velük, de félek is tőlük, nagyon.
Mert ők azok, akik fekete egyenruhás félkatonai szervezetekbe tömörülnek, akik a nyilasokra hajazó öltözékeket viselnek, akik nyíltan szélsőjobboldali honlapokon minden következmény nélkül zsidók Dunába lövését és cigányok kiirtását tervezik. Ők azok, akik számára a demokrácia semmivel sem jobb, mint a diktatúra, s akiknek csak az fáj a Gyurcsány-kormány antidemokratikus intézkedéseiben, hogy nem az ő vérgőzös ideológiájuk alapján születnek meg. Valamiképp gazemberek ők. Náluknál azonban nagyobb gazemberek, akik mindenkit, aki nem a fennálló kormány híve, tudatosan összemosnak ezzel a maroknyi szélsőséggel. Ami akkor sem jogos, ha egyre több józan ember is türelmetlenül várja a böszméteség végét.
Ha nincs bennünk elég türelem és józanság, hogy megvárjuk, amíg megfordul a szél, és nem fogjuk vissza mindazokat, akik a demokrácia írott és íratlan szabályaira fittyet hányva előresietnének, akkor ezek a bakancsosok el fognak indulni. És akkor már nem lesz visszaút.
Ezért szeretném mindenki szívére helyezni Szent István, Thököly Imre, Görgey Artúr, és a többi olyan nagy magyar történelmi bölcs példáját, akik arra intenek bennünket: a belátás, a józanság és a türelem nagy erény.
Chladek Tibor
Én nem szeretem a történelmi sorsszerűségeket. Nem akarom elfogadni, hogy a történelmet, a nemzetek sorsát időnként nálunknál nagyobb erők és hatalmak írják. Nem akarom beismerni, hogy a sorsszerűségekkel szemben dacolni nem hősies mártírság, hanem öngyilkos butaság.
Csakhogy a történelmi sorsszerűségeket egyáltalán nem érdekli, hogy szeretjük-e őket, vagy sem. Szent Istvánt sem érdekelte, hogy az ősi hagyományaihoz, vallásához, nomád életviteléhez ragaszkodni akaró magyarság hogyan viszonyul az akkor a kereszténység képében jelentkező történelmi sorszerűséghez. Nem véletlen, hogy tízből kilenc embernek Szörényi-Bródy István a királyából István helyett Koppány a kedvence.
A történelem időnként úgy alakul, hogy nem hősnek, hanem bölcsnek kell lenni. Ezt látta be Görgey Artúr 1849-ben, amikor úgy vélte, hogy teljesen felesleges a már elveszett szabadságharc miatt fiatal honvédlegények ezreinek meghalnia. Görgey nem akart a sorsszerűséggel dacolni – és ezért évtizedeken át mocskos árulónak számított.
S nem foglalja el méltó helyét történelmünkben az a Thököly Imre sem, aki pontosan látta, hogy az ő korában az Oszmán Birodalom a sorsszerűség. Lehetett szépen szónokolni a keresztény Európa védőbástyájának szerepéről, a pogány török elleni harc fontosságáról, csak mindez teljesen felesleges volt – mert a török szultán volt a sorszerűség, amellyel vagy dacolt a magyar, és elbukott a Mohácsi csatamezőn ötszáz éves államiságával együtt, vagy kiegyezett, és megteremtette a független Erdélyi Fejedelemséget.
Lehet dacolni a történelmi sorsszerűségekkel, majd mártírként elbukni. Csak éppen teljesen felesleges. Ugyanakkor kiszolgálni sem kell a megváltoztathatatlant. Nem kell Németország utolsó csatlósának vagy éppen Sztálin legjobb tanítványának lenni. S joggal utálkozhatunk azoktól, akik a 3,60-as kenyérért, a gulyáskommunizmusnak csúfolt diktatúra viszonylagos kényelméért sorsszerűségnek hitték a megváltoztathatót. De van, amin - még - nem lehet megváltoztatni.
És ma ez a Gyurcsány-kormány.
Tetszik, nem tetszik, most ők a nyakunkon ülő történelmi sorsszerűség.
Bár az ország józanabbik fele a háta közepére sem kívánta volna őket, mégis, magunknak is köszönhetjük, hogy ők most itt vannak, és napról napra egyre arcátlanabbul vihognak bele a képünkbe. Kinyílhat a bicska a zsebünkben, felháborodhatunk aljasságukon, akkor sem tudunk mit tenni – egyelőre.
De a történelmi szélirány időnként megváltozik. Hol százötven évet kell rá várni, hol negyvenet, most talán már csak pár hónapot. De megváltozik majd a szélirány, mint mindig, és akkor majd ők is eltakarodnak.
És ülni fognak, rácsok mögött, talán a szegedi csillagbörtönben, talán máshol, hosszú évtizedeket fognak a sitten tölteni, és pucolhatják majd a fogkeféjükkel az eldugult börtönvécéket. Törvényes keretek között fognak felelni mindazért, amit az elmúlt hat esztendőben tettek, sőt, talán még egyszer az előző negyven évért is felelősségre vonják majd mindazokat, akik emberek megnyomorításáért, életek derékba töréséért, az egész bűzös szocialista rendszer működtetéséért felelősek.
Lesz még ünnep Magyarországon.
De ehhez idő kell még, s legfőképpen türelem. Mert mindenképpen ki kell várni, míg megfordul a szél, amíg fordul egyet a történelmi sorszerűség kereke, és demokratikus keretek között újra kormányra kerülhet a polgári oldal.
Persze vannak, akikben elfogyott már a türelem. Én nagyon megértem őket, együtt érzek velük, de félek is tőlük, nagyon.
Mert ők azok, akik fekete egyenruhás félkatonai szervezetekbe tömörülnek, akik a nyilasokra hajazó öltözékeket viselnek, akik nyíltan szélsőjobboldali honlapokon minden következmény nélkül zsidók Dunába lövését és cigányok kiirtását tervezik. Ők azok, akik számára a demokrácia semmivel sem jobb, mint a diktatúra, s akiknek csak az fáj a Gyurcsány-kormány antidemokratikus intézkedéseiben, hogy nem az ő vérgőzös ideológiájuk alapján születnek meg. Valamiképp gazemberek ők. Náluknál azonban nagyobb gazemberek, akik mindenkit, aki nem a fennálló kormány híve, tudatosan összemosnak ezzel a maroknyi szélsőséggel. Ami akkor sem jogos, ha egyre több józan ember is türelmetlenül várja a böszméteség végét.
Ha nincs bennünk elég türelem és józanság, hogy megvárjuk, amíg megfordul a szél, és nem fogjuk vissza mindazokat, akik a demokrácia írott és íratlan szabályaira fittyet hányva előresietnének, akkor ezek a bakancsosok el fognak indulni. És akkor már nem lesz visszaút.
Ezért szeretném mindenki szívére helyezni Szent István, Thököly Imre, Görgey Artúr, és a többi olyan nagy magyar történelmi bölcs példáját, akik arra intenek bennünket: a belátás, a józanság és a türelem nagy erény.
Chladek Tibor
