KISGAZDÁK BLOGJA

Tisztelt Miniszter Úr, tisztelt Elnök Úr, tisztelt Képviselő Úr, tisztelt megyei és városi Képviselő Testület, tisztelt közméltóságok, kedves békésiek köszöntöm Önöket, kiemelt figyelemmel az 56-os hősöket és azok leszármazottait!

Azért gyűltünk most össze, hogy együtt emlékezzünk meg nemzeti ünnepünkről, október 23-ról. Arról az ünnepről, amely évről évre oly sok vitát kavar, és amely oly sok kérdést vet fel még mind a mai napig. Éppen húsz éve annak, hogy Szűrös Mátyás az országgyűlés elnökeként ezen a napon az Országházban kikiáltotta a köztársaságot ezzel lehetőséget adva arra, hogy a következő év tavaszán végre szabad választásokon dönthessen a nemzet arról, hogy milyen mederbe akarja terelni országa és saját maga sorsát. Két évtized telt el azóta, és az akkor felmerült igény továbbra is ott munkál az emberekben, mert az akkor elkezdett folyamat a legtöbbünk számára lezáratlannak tűnik.

1989. október 23-a elválaszthatatlan 1956. október 23-ától. A rendszerváltozás egyik alapvető ideológiai hátterét éppen az 1956 megítélésében bekövetkezett változás okozta. A sokáig ellenforradalomnak nevezett eseményről egyre többen és egyre több helyről kezdtek másképpen nyilatkozni. Először csak az 56-os szervezetek kezdték el követelni a rehabilitációt, a megbélyegzés eltörlését, aztán az országgyűlési padsorok közül is felhangzott néhány tisztább, vagy még inkább megtisztulni vágyó hang, amely már másképpen beszélt az akkori történésekről. Elsőként a politikusok közül Pozsgay Imre szájából hangzott el, hogy érdemes lenne felülvizsgálni az 1956-ról alkotott pártállami állásfoglalást, és ő ekkor már ellenforradalom helyett népfelkelésről beszélt nem kis felháborodást keltve az akkori pártvezetésben. De Pozsgay ezzel a kijelentésével kiengedte a szellemet a palackból. Nem kellett sokat várni, és a 301-es parcella mélyéről előkerült Nagy Imre, Gimes Miklós, Maléter Pál, Szilágyi József, Losonczy Géza és sok más ártatlanul elítélt áldozat meggyalázott és meggyötört teste, hogy aztán 1989. június 16-án a Műcsarnok lépcsőin felravatalozva sor kerülhessen újratemetésükre sokezres tömeg előtt. Azon a napon a Hősök tere újra valóságban is a hősök terévé válhatott. Az 56-os mártírok kátránypapírba csavart, arccal lefelé fordított és összedrótozott teste jelképezte azt a negyven esztendőt, amely a forradalom leverése és haláluk óta eltelt, és amely az újratemetésük napján egy szempillantás alatt szertefoszlott.  

De vajon tényleg szertefoszlott? Így két évtized távlatából ez igencsak megkérdőjelezhető. Sajnos azt kell mondanunk, hogy még mindig vannak olyan dolgok 1956 kapcsán, amelyet nem merünk vagy nem akarunk kimondani.

Egy: 1956. október 23. után Nagy Imre és kormánya volt a hivatalban lévő, népfelség alapján működő kormány Magyarországon.

Kettő: Mindaz, aki a népfelség alapján működő és hivatalban lévő magyar kormány ellen külföldi államokkal tárggyal annak megdöntésére, sőt külföldi csapatok bevonását kezdeményezi, az nem csupán kollaboráns, hanem haza és nemzetáruló. 1956. október 23. után az orosz csapatok Magyarországon külső agresszornak számítottak, és mindaz, aki vele szövetkezett, hazaáruló.

Három: A Budapest utcáin harcoló nemzettársaink, akik felvették a küzdelmet a külső agresszor ellen, honvédő háborút vívtak. Tehát nincs tovább értelme az ellenforradalom-forradalom- népfelkelés vitának, mivel aki egy külső agresszió ellen védi a saját hazáját, az a szó igazi és legnemesebb értelmében is honvédnek tekinthető.

Amíg ezeket a dolgokat nem tudjuk a helyükre rakni, addig nem tudjuk felfogni sem az 1956. október 23-án és az utána történteket, márpedig igencsak szükség lenne a saját történelmünkkel való valódi szembenézésre, ha tiszta tekintettel akarunk a jövőbe nézni.

Ha Magyarországon nem is, de külhonban akadtak olyanok, akik fel tudták fogni 1956 igazi jelentőségét. Elég csak Albert Camus-t említeni, aki a következőket írta 1957-ben, a forradalom első évfordulóján:
„Nem tartozom azok közé, akik azt kívánják, hogy a magyar nép újra fegyvert fogjon, bevesse magát egy eltiprásra ítélt felkelésre, a nyugati világ szemeláttára, amely nem takarékoskodnék sem tapssal sem keresztényi könnyel, hanem hazamenne, felvenné házi papucsát, mint a futball szurkolók a vasárnapi kupa mérkőzés után.
Túl sok a halott már a stadionban, és az ember csak a saját vérével gavalléroskodhat. A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét.
Azok közé sem tartozom, akik úgy hiszik, alkalmazkodni kell, ha átmenetileg is, bele kell törődni a rémuralomba. A rémuralom szocialistának nevezi magát, nem több jogon, mint ahogy az inkvizíció hóhérai kereszténynek mondták magukat.
A szabadság mai évfordulóján szívből kívánom, hogy a magyar nép néma ellenállása megmaradjon, erősödjön és a mindenünnen támadó kiáltásaink visszhangjával elérje a nemzetközi közvélemény egyhangú bojkottját az elnyomókkal szemben.
És ha ez a közvélemény nagyon is erőtlen és önző ahhoz, hogy igazságot szolgáltasson egy vértanú népnek, ha a mi hangunk túlságosan gyenge, kívánom, hogy a magyar ellenállás megmaradjon addig a pillanatig, amíg keleten az ellenforradalmi állam mindenütt összeomlik ellentmondásainak és hazugságainak súlya alatt.
A legázolt bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben.  Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia - s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben.
A magára maradt Európában, csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol, - még közvetve sem - igazoljuk a gyilkosokat.
Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra.  De meg kell kísérelnünk, feledve vitáinkat, revideálva tévedéseinket, megsokszorozva erőfeszítéseinket, szolidaritásunkat egy végre egyesülő Európában.  Hisszük, hogy valami bontakozik a világban, párhuzamosan az ellentmondás és halál erőivel, amelyek elhomályosítják a történelmet, - bontakozik az élet és meggyőzés ereje, az emberi felemelkedés hatalmas mozgalma, melyet kultúrának nevezzünk, és amely a szabad alkotás és szabad munka terméke.
A magyar munkások és értelmiségiek, akik mellett annyi tehetetlen bánattal állunk ma, tudják mindezt, s ők azok, akik mindennek mélyebb értelmét velünk megértették.  Ezért, ha szerencsétlenségükben osztoztunk, -miénk a reményük is.  Nyomorúságuk, láncaik és száműzöttségük ellenére királyi örökséget hagytak ránk, melyet ki kell érdemelnünk: a szabadságot, amelyet ők nem nyertek el de egyetlen nap alatt visszaadtak nekünk!” 

Sajnos Európa nyugati fele nem hallgatott Albert Camus-re, és tényleg felvette a házi papucsát, amíg itt, Magyarországon elindultak a koncepciós perek, a véres megtorlások. És a megtorlók véres keze nem tett különbséget idős pap, fiatal tinédzser, kétkezi munkás és miniszterelnök között, hanem lesújtott mindenre, ami az útjába került. Ahogy azt Márai fogalmazta Mennyből az angyal című versében:
Mondd el, mert ez világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett –
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.
És elmegy sok ember előtte:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, ki eladta,
Aki háromszor megtagadta.
Vele mártott kezet a tálba,
Harminc ezüstpénzért kínálta
S amíg gyalázta, verte, szidta:
Testét ette és vérét itta –
Most áll és bámul a sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer.


1956-ban a történelem színpadán valóban ott állt a „Népek Krisztusa, Magyarország”, amely egységes akarattal tört ki elnyomói alól, amely kivívta maga számára a tiszteletet és kiérdemelte az egész világ elismerését. Nem kisebb egyéniségek vezették, mint Nagy Imre, Bibó István, Tildy Zoltán vagy Maléter Pál, de mégsem csupán az ő gigászi erőfeszítésüknek volt köszönhető, hogy elkövetkezett, ami elkövetkezett, hanem egy egész ország, egy egész nemzet összefogásának. Összekapaszkodott az ország, a fiatal egyetemista a vasgyári munkással, a földműves paraszt a városi értelmiséggel. Egy egész ország fogott össze, és döntött arról, hogy véget vet az elnyomásnak, amely kiskorúságban tartotta nemzetünket.  

Az 1956-os nagy nemzedék az államalapítással felérő nagy tettet hajtott végre. A forradalom eredményeként létrejött a magyar polgári társadalom és a modern nemzetállam gondolata, amelyet az Andrássy úti pincékbe száműztek egy időre, de már nem lehetett elfojtani az eszmét. A szellem kiszabadult a palackból, és már nem lehetett visszagyömöszölni oda soha többé.

1956. utakat nyitott a polgári berendezkedésű gazdasági és társadalmi fejlődésnek még a kommunizmus mindent elborító árnyékában is. Október 23-án egy világrend kapott soha be nem gyógyuló sebet. A Corvin köz vagy a Csillaghegy ifjai a kommunizmus testén ütöttek rést, amelyet már nem lehetett takargatni a világ elől. 1956-ban és az azt követő megtorlás időszakában a kommunista rend megmutatta igazi arcát és valódi természetét a világ előtt. Amit oly sokan követendő eszmének hittek tőlünk nyugatabbra, most megláthatták, hogy nem más, mint egy eltorzult arcú és lelkű szörnyeteg. Véget ért a mindent elárasztó hazugságok korszaka. Véget ért az önámítás, az ötvenhatos hősök véget vetettek neki.

1956 nagy tanulsága volt, hogy a rendszer nem reformálható. Megbukott a reformkommunizmus. Kellett is a drótostót, hogy a forradalom után még újra épnek látsszon. 56 októberében teljesen világossá vált, hogy finomkodó aprómunkával, részek kicserélésével, kisebb újragondolásokkal nem lehet megváltoztatni egy hazugságra épülő világot. Ez nem elég. Egy omladozó házat nem menthet meg néhány új ablak. De még egy díszes új homlokzat sem.
Ma is egy gyógyíthatatlan, beteg hatalom vergődésétől szenvedünk. Nincs az a csodaszer, amely ezt a magyar beteget talpra állítaná. Ha tovább asszisztálunk kínlódásához, az egész ország egyetlen kórházi ággyá változik. Magyarországot ma újra erőssé kell tenni, és ez csak azok távozásával érhető el, akik legyengítették.
A felelősség: bűvös szó. Ma azok szájából halljuk legtöbbet, akik a saját hibájukat a közös felelősségben próbálnák feloldani. Új gondolják a felelősséget, hogy: én elrontom – te segíts megjavítani.

És ez az egyetlen, amiben végül még igazuk lehet. Mert egészen bizonyos, hogy az országot nem ők, nem azok fogják kihúzni a csávából, akik legyengítve a válság prédájául hagyták. A felemelkedés záloga a változásban van.
Ma már úgy vagyunk vele: beletörődtünk, hogy más szemetét kell eltakarítani: csak adják már át a seprűnyelet, mert nézni is rossz, ahogy tehetetlenül állnak a törmelék felett.

Köszönöm, hogy meghallgattak.