Harmadikos vagy negyedikes lehettem, amikor nagyapám elbeszélte, hogy az ő gyerekkorában minden rendes diák beleírta füzete első lapjára a Magyar hiszekegy első három sorát: "Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy isteni-örök igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában." Nagyapám elbeszélése után én is ezzel az idézettel kezdtem minden füzetemet - bármilyen tantárgyról is volt szó, a borító belső oldalára felírtam Papp-Váry Elemérné idézett sorait. Azóta néha kétségek gyötörnek, hogy érvényesülnek-e az isteninek és öröknek nevezett igazságok, és fogalmam sincs, mikor hihetnénk azt, hogy Magyarország feltámadott, mint a bibliai megváltó harmadnapra. De ha majd egyszer az égiek kegyelméből nagypapa leszek, én is megfogom remegő kezemmel unokám kezét, s elmesélem neki, hogy mit ír füzete első lapjára minden rendes diák.
Nagyapám azt is elmesélte, hogy minden tanítási napot a "Magyar hiszekegy" elejének közös elszavalásával kezdték el az iskolában, a Trianoni diktátumra való emlékezés jegyében.
Ha ezt követően történetesen hittan volt az első tanítási óra, és megérkezett a katolikus plébános, a református lelkipásztor és az evangélikus lelkész, hogy a diákokat vallásfelekezetüknek megfelelő hitoktatásban részesítse, mindig bement az osztályterembe a pedellus bácsi. A pedellus bácsi a korszellemnek megfelelő személyiség volt, aki a hitoktatás keresztények számára kizárólagos voltát az alábbi, végtelenül udvarias szófordulattal hozta a gyerekek tudomására: "zsidók, kifelé!". És akkor a zsidó kisgyermekek fogták hittankönyvüket, amelyiknek egyik felén héberül, másik felén magyarul szerepeltek a Tóra szövegei, és azon gondolkodtak, miért nem szereti őket a pedellus bácsi...
Természetesen a pedellus bácsik által fémjelzett szellemiségnek semmi köze Trianon fájdalmához. Mert Trianon egyaránt fájt a pozsonyi órás Kohnnak is, a nagyváradi kereskedő Wiesznek is, a máramarosi földműves Schwarcznak is, és fájt azoknak a budapesti gyerekeknek is, akik társaikkal együtt szavalták reggelente a Magyar hiszekegyet, majd azon szomorkodtak, hogy nem szereti őket a pedellus bácsi.
Ez az, amit a ma megélhetési antifasisztái sose fognak megérteni.
Tudniillik azt, hogy Trianon tragédiája akkoriban mind a tizenötmillió magyar, az egész nemzet fájdalma volt. Persze, hogy ezt nem értik. Nem is érthetik. Nekik nincs fogalmuk arról, mi az, hogy tizenötmillió magyar - ők huszonhárommillió románról szoktak volt beszélni ugyebár - és azt sem tudnák megfogalmazni, mit jelent számukra a nemzet.
Mert számukra a nemzet nem jelent semmit.
Ők csak címkézni szeretnek: ez osztályidegen, amaz kulák, ez fasiszta, ez antiszemita, ez lejárt szavatosságú csőtésztával megvásárolható panelproli, amaz magyarkodó, ez sváb, ez tót, amaz zsidó, ez a Magyar Gárdával összekacsintó szélsőjobbos Fideszes, és még sorolhatnánk.
Aki elvész a részletekben, és folyamatosan címkéket gyárt megkülönböztetés céljából, az sose fogja megtudni, mit is jelent az, hogy nemzet. S aki nem tudja, mit jelent az, hogy nemzet, az sosem fogja megérteni, miért fáj oly' sokunknak nyolcvannyolc év távlatából is a versailles-i Trianon Kastélyban szignózott gyászbéke.
Azért fáj, mert Trianon nap mint nap a képünkbe vigyorog.
Gúnyosan vigyorog akkor, amikor délvidéken fiatalokat vernek meg szórakozóhelyeken azért, mert magyarul szólnak. Vigyorog, és a képünkbe röhög akkor is, amikor Jan Slota parazitának nevezi a felvidéki magyarokat, István királyt pedig lovas bohócnak. És akkor is a képünkbe vigyorog, amikor a kolozsvári Mátyás-szobor alatt a nevetséges dákó-román elmélet bizonyítékait keresik, és akkor is, amikor a Szentszék nem hajlandó engedélyezni a csángóföldi magyaroknak az anyanyelven való misézést.
Aki nem érzi át, hogy mit jelent Márai szülővárosának határában a "Kosice" felirat, akinek nem fáj, hogy a kincses Kolozsvárt manapság Clujnak nevezik, s akinek még nem szökött könny a szemébe, amikor a Székelyföldön nagy nemzeti ünnepen a Székely Himnuszt éneklik az ottaniak, annak tényleg fogalma sincs arról, mit jelent a nemzet fogalma.
Ezek az emberek - súlyos fogalmi zavarukat leplezendő - nyilas szimbólumnak bélyegzik az Árpád-ház lobogóját, irredentizmusnak a történelmi Magyarországot bélyegző H-betűs autósmatricát, és fasizmusnak a Trianonra való emlékezést.
Pedig a fasizmusnak annyi köze van Trianon összenemzeti fájdalmához, mint a nagyapám emlékképeiből előlépő pedellus bácsinak azokhoz a néhai, imádságos iskolai reggelekhez.
A ma fasisztázók is csak gonosz pedellus bácsik egytől egyig, akiknek mindig gyűlölniük kell valakit vagy valakiket. Mert a gyűlölet a lételemük. Ezért hol a zsidókat, hol az osztályidegeneket, hol a Trianonra fájó szívvel, kegyelettel emlékezőket, de valakit mindig gyűlölnek ezek az örök pedellus bácsik.
"Fasiszták, kifelé" - üvöltenének ránk legszívesebben, ha meglátják rajtunk június 4-én a fekete gyászszalagot. De ne is törődjünk a fogalomzavarral küszködő percemberkék gyűlölködésével. Gyújtsunk gyertyát, legalább a szívünkben, és gondolatban fogjuk meg mindannyian egymás kezét, és mondjuk el közösen: "Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy isteni-örök igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában."
Hátha így előbb jön el az a bizonyos, feltámadást ígérő harmadnap.
Chladek Tibor
